Nem is tudom, hogy mit lehet már/még írni egy olyan perről, amelynek egyetlen célja a tudatos és erőszakos időhúzás. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek…
Nézem, hogy évekkel a Mikó-”bűnügy” kirobbanása után indult perekben messze előbb járnak, épp ma olyan szamaritánusokat is felmentettek, mint Becali, Copos, Borcea, Stoica…
Ma a buzau-i tárgyalóteremben megjelent a múltkor hiányzó négy tanú közül három: Fejér Zoltán (feljelentő), Bíró Béla (volt igazgató), Okos András (volt szülőbizottsági elnök). Benedek Levente állítólag a börtönben beteg lett, kórházba kellett vinni. Semmi okom azt feltételezni, hogy ez is nem csak egy nagyon ügyes húzás, hogy nem csak rájátszik az újabb halasztásra. Semmi okom azt hinni, hogy nem kívánja minél hamarabb lezárni ezt az ügyet. Vagy volna? – Döntse el ki-ki meglátása szerint…
Találkoztam tehát ma a feljelentők egyikével, valamint két olyan tanúval, akik a vádiratban úgy szerepelnek, mint akik alátámasztották a feljelentők állításait. Fejér Zoltán lövellt rám egy szúrós pillantást a vallomása végén, ezen kívül más “interakció” nem történt közöttünk.
Sokminden kiderült a három tanú meghallgatásából. Kezdjük azzal, hogy Fejér Zoltán megtagadta a tanúi eskületételt. Nem kötelező a tanúnak a bibliára tett kézzel esküt tenni, de annak tüntető megtagadása nem vált ki jó véleményt a bíróból. Ha Fejér Zoltán azt akarná, hogy minket felakasszanak, akkor a kívánsága teljesüléséhez nem vitte közelebb a magatartása. Ahogy az sem, hogy felháborodással és pökhendin viszonyult az ügyvédeink kérdéseihez. De tanúvallomásában volt néhány végzetes elem. Egyrészt az, hogy én a mai napig azt hittem, hogy ezek az emberek azért perelnek, mert a gonosz egyház ki akarja kergetni szerény lakásukból. Nos kiderült: nem egy lakást vásárolt meg abban az épületben, hanem hármat! Az elsőről – félretéve gonoszságot – vélelmezni tudom, hogy valóban jóhiszeműen, a törvény akkori állása szerint vette meg, de a másik kettőt úgy 10 évvel az első után (ő maga sem tudja pontosan, hogy mikor). De a kilencvenes évek végén már tudni lehetett, hogy az egyház előbb-utóbb előáll igényével (ha akkorra már meg nem tette). Egyértelművé vált tehát, hogy nem a lakhatási gondjai képezik az indítékot, hanem gazdasági, üzleti érdekei fűződnek ahhoz, hogy megtartsa mindhárom lakást! Vallomásában azt állította továbbá, hogy az államosítás előtt létezett egy alapítvány (Székely Mikó kollégium néven), amelyet 1990-ben újra létrehoztak, és tulajdonképpen az lenne a jogos tulajdonos! Mivel ilyen alapítvány a valóságban nem létezett az 1948-as államosítás előtt (és ezt még tanúkollégái is megerősítették) fontolgatjuk, hogy bepereljük hamis tanúzás miatt.
Második tanúként Bíró Bélát, a kollégium volt igazgatóját szólították. Neki végül is teljesen korrekt hozzáállása volt: a telekkönyben bejegyzett tulajdonos (ev. ref. Székely Mikó kollégium) jogi értelmezését megadni ő maga nem hivatott, ezt a bíróságra bízza. Amit – ismételten hangsúlyoznom kell – a bíróság meg is tett azzal, hogy a tulajdonjog kérdésében előterjesztett előzetes kifogásunknak helyt adott! Ügyvédeink kérdésére válaszolva elmondta, hogy 1990-ben ő és néhány egykori diák létrehoztak ugyan egy Székely Mikó Kollégium nevű egyesületet (vagy alapítványt – nem derült ki a vallomásokból), de ez nem jogutódja semmilyen más korábbi alapítványnak, és nem is igényelte soha vissza a kollégium épületét.
Okos András vallomásából románul idézek:
O.A.: – Am studiat multe documente din arhiva școlii și a consiliului local. Pot spune cu siguranță că clădirea colegiului nu a fost niciodată proprietatea bisericii reformate!
Bírónő: – Atunci în proprietatea cui a fost?
O.A.: – A secuimii! – no comment. Amikor az ügyvédünk megkérdezte, hogy egy ilyen alapos dokumentálódás után a tanú szerint milyen jogi személy gyakorolta ténylegesen és a hivatalos iratokban is a “székelység tulajdonjogát” az ingatlan felett, a válasz az volt: nem tudom. És dokumentáltságát tovább hangsúlyozta, amikor kijelentette: már csak azért sem lehetett az egyház tulajdona az épület, mert gróf Mikó Imre kezdeményezte az iskolaalapítást. Ismét ügyvédünk kellett megkérdezze, hogy a tanú tudja-e, hogy az iskolaalapítás időszakában gróf Mikó Imre a református egyházkerület főgondnoka (azaz világi vezetője) volt?…
Ennyit tényszerűen a mai tanúmeghallgatásokból. Egyetlen tanú maradt hátra: Benedek Levente. Akinek most épp betegsége miatt ismét nem lehetett lezárni alapfokon az ügyünket. Ő maradt az utolsó és egyedüli, akin az alapfokú döntés meghozatala múlik. A következő tárgyalás május 8-án lesz, reméljük addigra meggyógyul Benedek Levente is, sőt a feltételes szabadlábra helyezést elbíráló bizottság is javára fog dönteni, hogy semmilyen akadálya ne legyen a meghallgatásának. Félek azonban, hogy május 8-án is beleszól majd a véletlen, és újra halasztani kell majd. Mert az emberi fantázia határtalan…

Öt éve, 2007-ben jelentettek fel. Öt éve húzódik ez a történet, ügyészről ügyészre, nyomozásból vádemelésbe, tárgyalásról tárgyalásra. Öt éve… Öt… Erre vágytak feljelentőim.
Én is arra fogok vágyni, hogy hamis vádemelés miatt elégtételt kapjak egyszer majd tőlük…

Először a nyers tény: ma halasztani kellett a pert, mivel a két feljelentő és a Mikó volt igazgatója nem jelent meg a tárgyaláson, ahová tanúként idézték meg őket.
Most pedig jöjjön az indulat:
Amikor ez az egész cirkusz elkezdődött, Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban egy sajtótájékoztatón azt mondtam: nem alacsonyodhatok oda, hogy a feljelentőimmel azonos eszközökhöz folyamodjak, ezért nem fogom őket hamis vád miatt beperelni. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel – a református egyház ingatlanában az ember legyen megbocsátó.
Mindvégig megpróbáltam ellenállni a belülről nem is ritkán előtörő ellenérzéseknek. Megpróbáltam megérteni, hogy egy embernek a lakása igencsak létfontosságú. Megpróbáltam átgondolni, hogy én meddig mennék el az ő helyükben. Persze, sosem jutottam a polgári peren túl, de a kétségbeesés és pánik számlájára írtam az ellenünk indított büntetőpert.
De ma ennek végérvényesen befellegzett. Nem tekinthetek többé másképpen ezekre az emberekre, mint szándékosan romboló gazemberek. Igen, így.
Ne haragudjatok meg, kedves olvasóim, de nem hitegethetjük magunkat tovább azzal, hogy a jóindulat és jóhiszeműség befolyásolhatja az ítéletünket és ítélőképességünket, és megváltoztathatja még a szavainkat is. Nem.
Ma nem mondhatok mást azokra az emberekre, akik bűnvádi perbe kergetnek három embert, akik 2007 óta röhögnek a markukba, hogy a DNA szórakozik velünk és lefoglalja a javainkat, akik lecsuknának minket szempillantás alatt, és akik most szarnak arra, hogy megjelenjenek tanúként azon a peren, amelyen a mi nyilvános kivégzésünket várják a bíróságtól.
Nyilvánvaló volt már a legelején (2002-2007), hogy ezek az emberek arra használják a pereket, hogy ne lakoltassák ki őket. Az is nyilvánvaló volt, hogy a polgári perek jogerős befejezése után rögtön beindították a büntető pert ellenünk, csak azért, hogy ne lehessen végrehajtani a jogerős polgári döntést. És ma tanúbizonyságot tettek abból, hogy számukra az ember, mint élőlény se szent. Hogy tiszta legyen a kép: ezek az emberek azért nem jöttek el ma tanúskodni, hogy ne legyen lehetőség alapfokon befejezni a pert! Ezek az emberek minden eszközt (értsd: minden immorális eszközt) felhasználnak azért, hogy egy-öt-húsz napot, hónapot nyerjenek! Ezek az emberek teszik ezt úgy – és ezt nem győzöm hangsúlyozni -, hogy mi, vádlottak, soha ebben az életben nem foglalkoztunk az ő lakásaikkal! Mi a kollégium épületértől döntöttünk. Kizárólag. Nem érdekel engem senki lakása…
És hadd tegyek még hozzá néhány dolgot arról, hogy hova tud egy ember süllyedni. Ma tudtam meg, hogy nem sokkal a visszaadást követően a két feljelentő (ne haragudjatok, de nem tudom nevekkel illetni őket) felment Papp Géza püspök úrhoz, és cakk-pakk kijelentette, hogy ha békén hagyják a lakásaikat, akkor ők is békén hagyják a kollégiumot! Ma tudtam meg azt is, hogy amikor ebben a bűntető perben jóváhagyták a tulajdon kérdésében előterjesztett kifogásunkat és feloldották a vagyonzárlatot, akkor telefonon fenyegették meg a református egyház elöljáróit (legalábbis a feljelentők közül a szabadlábon levő), hogy ezt nem ússzák meg ennyivel! Eskü alatt vallotta ma egy tanú, hogy zsarolással próbálták megakadályozni, hogy az egyház betelekkönyvezze visszaszerzett tulajdonát.
És ne próbálja meg bárki is elhitetni a világgal, hogy ezek az emberek azért nem jelentek meg ma, mert nem kapták meg az idézést! Nincs az a véletlen a világon, hogy minden olyan tanú megkapja az idézést és meg is jelenik a tárgyaláson, aki az egyház verzióját támasztja alá, és egyik sem azok közül, akik az ezzel ellentétes állásponton vannak!

Kész, kiengedtem a gőzt. Kiengedtem, mert többet hallani sem akarok erről a két személyről. Nem szolgáltak rá se arra, hogy megpróbáljam megérteni őket, arra meg különösen nem, hogy egy közösség, közösségünk tagjaiként kezeljem őket. A magyar nemzet története millió példát ad arra, hogy önmagunk torkát elharapva mentünk neki véres pofával a falnak. Én azt szeretném, ha a közösségünk dobná ki nyilvánosan a kukába azokat, akik számára nincs se jogi, se erkölcsi határ. Tanulnunk kell ebből mindannyiunknak. Éppen ezért nyilvánosan kijelentem, hogy saját tapasztalatomat és energiámat többek között arra is fogom ezután fordítani, hogy bebizonyítsam: nem lehet még a legitimnek tűnő egyéni célokat se koholt érvekkel, koholt vádakkal és emberek életén átgázolva, és egy egész közöséggel szembefordulva elérni. Ez jelentheti akár azt is, hogy a mi büntető perünk lejárta után valakiknek majd meg kell fizetni ezért.

Végül ismét puszta tény: a bírónő is látja, hogy mire megy ki a játék, ezért a következő tárgyalást nagyon közeli időpontra, április 3-ára tűzte ki, és kijelentette, hogy a ma hiányzó tanúkat karhatalmi kísérettel kívánja behozatni.

Lassan célegyenesbe kerül a Mikó-per alapfokon, Buzauban. A tulajdonjog tisztázását célzó előzetes kifogás elfogadásával nem pusztán a vétkesség körüli érvelés vált fölöslegessé, hanem ezzel maga a bűncselekmény léte vált kérdőjelessé. Ez történt egy hónappal ezelőtt, és erről számoltam be korábban – nem igazán túlcsorduló optimizmussal.

Nos ma egy kicsit megerősödött bennem az az optimizmus, hisz az én józan eszem által elképzelt mederben zajlott tovább a tárgyalás, melynek most két témája volt: meghallgatni a vádlottakat, ugyanakkor dönteni a vagyonzárlat kérdésében.
A vádlottakat egyenként hallgatták meg, Markó-Marosán-Clim sorrendben. Nem volt könnyű dolgom elsőként “vallani”, hisz nemcsak gyakorlatom nincs ilyesmiben, de életemben a Mikó-per előtt soha bűntető pernek még nézője sem voltam. A vallomásban először a bizottság létrejötte és működése körüli általános kérdéseket vázoltam: bemutattam a jogszabályi hátteret, az eljárásbeli szabályokat és azok gyakorlati alkalmazását, valamint a döntések megalapozását szolgáló dokumentumok és bizonyítékok körét. Kitértem továbbá a Mikó kollégium konkrét esetére, valamint arra, hogy döntésünket a telekkönyv, az egyházi statútum és számos más dokumentum alapján hoztuk meg. Kihangsúlyoztam, hogy semmilyen hatáskört nem léptünk túl, mindent az érvényben levő jogszabályok betartásával tettünk. Külön kitértem a telekkönyvi bejegyzés nem megfelelő, de nem is félreértelmezhető fordítására (a híres “ev.ref. székely Mikó kollégium” “Biserica reformata secuiesc”-re történő nem túl szerencsés fordítása), amely félreértelmezésre adott okot a DNA vádiratában, ugyanakkor arra is, hogy a Kovászna megyei prefektúra akkori véleményével szemben (miszerint a 10/2001-es törvény szerint kellene eljárni) közigazgatási bírósági határozat állapította meg a bizottság hatáskörét a kollégium épületének visszaadását illetően. Marosán Tamás az egyház és annak iskolahálózata közötti szerves kapcsolatra építette vallomását. Elmondta, hogy az egyház akkor is, mai is ugyanolyan elvek mentén működik: közadakozásból, állami támogatásból építi ki oktatási és szociális intézményrendszerét, de a közadakozásból felépített kollégium attól még egyházi tulajdont képezett. Példaképpen említette a bukaresti ordodox katedrálist, amely adományokból és állami támogatással épül, jogilag mégis egyértelműen egyházi tulajdonban marad, nem a “nép” tulajdonában. Silviu Clim is megerősítette az általunk elmondottakat, ugyanakkor megsemmisítette azt a vádat is, miszerint számos magyar nyelvű irat birtokában, azok hivatalos román nyelvű fordításának hiányában döntöttünk, hisz ő maga bár nem tud magyarul, de azok tartalmának felelősségteljes ismeretében járult hozzá a döntéshez.

A meghallgatásunkat követően a bírónő rátért a vádlottak vagyonának zárlatát támadó beadványunk megvizsgálásához, tulajdonképpen ezzel erősítette meg bennem az optimizmust: a korábban elfogadott előzetes kifogás tükrében megalapozatlannak ítélte a zárlat további fenntartását, helyt adott a panaszunknak és feloldotta a zárlatot.
Ezzel a döntéssel most már valószínűsítette a végső döntését is, amit azonban azért nem hozott még meg, mert a DNA ügyésze ragaszkodott az általuk felsorakoztatott tanúk meghallgatásához. Bár az előzetes kifogás jóváhagyásával gyakorlatilag nincs mit vitázni többet a tulajdonjogról, a bírónő – valószínűleg az eljárás minden elemének teljes kimerítése érdekében – elfogadta a tanúk meghallgatására vonatkozó javaslatot. A vádirat öt tanút említ meg: a két feljelentőt (Benedek Levente, Fehér Zoltán), Luffy Etelkát, a telekkönyvi hivatal egykori dolgozóját, valamint az egyház képviseletében Bustya Jánost és Kató Bélát. Utóbbi kettőnek ebben az ügyben való jártasságát minden bizonnyal senki nem vonja kétségbe.

Emocionális élményeim? Hát szépen átalakultak az idő múlásával. A bírónő most már világosan mutatja, hogy miképpen gondolkozik. Alaposan belerágta magát az ügycsomóba, és kialakította véleményét. Ezt nemcsak abban mutatta ki, hogy helyt adott egy perdöntő kifogásnak és feloldotta a vagyonzárlatot, de abban is, ahogy megfogalmazza hozzánk intézett kérdéseit. És amikor a vagyonzárlat feloldására vonatkozó panaszunkról döntött, akkor az a mód is alátámasztotta ezt a megérzésemet, ahogy felvezette: a házastársi közös vagyon zárolásának fenntartására és feloldására egyaránt van bírósági gyakorlat, de én úgy látom, hogy az ügy jelenlegi állása szerint (értsd: az előzetes kifogás értelmében) ez indokolatlan…
Magamról meg annyit, hogy bár jóval zártabb lettem, mint voltam egykor, azért közben megerősödtem, immunizálódtam a rágalomszerű szennyel szemben, és törpére zsugorodtak illúzióim…

Bizakodóbb vagyok ma is egy kicsit. Bizakodóbb, mint a tegnap, amikor bizakodóbb voltam, mint a múltkori tárgyalás előtti napon. Mert most már minden kétséget kizáróan az utolsó fázisában van az ügy alapfokon: amennyiben a következő tárgyaláson meghallgatják a tanúkat is, ez után már csak az ítélet következhet. Ami az eddig elfogadott két kifogásunk tükrében és mindannyiunk számítása szerint csak a felmentés lehet. Legalábbis alapfokon, egyelőre…
Ja, a következő tárgyalás időpontja március 20.

Mostanában rendszeresen megosztom “fészbukos” ismerőseimmel az RMDSZ honlapján (és nem csak) közzétett híreket. Ezek többsége eredményekről szól, kampányokról, eseményekről, amelyekről úgy gondolom, hogy azokra is tartoznak, akik nem nézik naponta az RMDSZ honlapját, hírportálokat se lapozgatnak óránként. Természetesen apró kis kommentárokat fűzök a megosztott hírekhez. Ez így is normális, véleményem szerint, hisz a mi feladatunk minden lehetséges csatornán eljuttatni az emberekhez a sikereinket, bármekkorák is legyenek azok.
Az is természetes, hogy ilyenkor az RMDSZ kritikusai rögtön reagálni szoktak, nyilván megpróbálják ezeket a sikereket bagatellizálni, elmondják, hogy mit kell bölcsködni annyi év kormányzás után, ha sikerül valami. Nos, azt kell mondanom, hogy igenis bölcsködni kell. A szó legegyszerűbb és legkevésbé elferdített értelmében. Bölcsködni, hogy nem hiába tapossuk egyik-másik ügyünket annyi éven át, bölcsködni hogy minden nehézség ellenére teszünk – sokszor nem is olyan apró – lépéseket előre.
Csak az utóbbi egy-két hét jelentősebb eseményei: nagyon sikeres beiskolázási kampányunk, az új kormányprogram nagyon fontos vállalásai (még ha csak részeiben is valósul meg, akkor is siker, hogy egyáltalán felvállalt a koalíció ilyesmiket), Házsongárdi temető műemléksírjai.
És tulajdonképpen ez utóbbi jelentős eseményhez fűzött némely kommentár késztetett e bejegyzésre, hisz túl hosszú lenne replikázni. Azt mondja egy minden lépésünket figyelő kritikusunk, hogy mit ugrálunk – 15 év kormánypártiság után sikeredett egy morzsát kicsippenteni a cipóból… Nem hagyhatom szó nélkül: először is nagyon sok cipónyi morzsát csippentettünk mi már le az évek során, és remélem, hogy nagyon sokat fogunk még lecsippenteni. Másodszor pedig nem árt tudni: nem 15 éve vezeti magyar miniszter a kulturális tárcát, hogy szempillantás alatt megoldódjon a sírhelyek védelme, hanem csak két éve. És nem pusztán egy tollvonás az egész, hanem ehhez előzetesen az Országos Műemlékvédelmi Bizottság javaslata is kellett. Tehát ismerve a rendszert, a két esztendő nem is olyan hosszú.
És a másik megjegyzésem viszont minden ilyen jellegű kommentárhoz kapcsolódik. Vannak akik zászlót lobogtatnak, kiabálnak és énekelnek, ezeket nevezzük Szurkolóknak – akik a gólokat lövik, azok a Játékosok. Nagyon jól megvagyunk: ők ott, mi pedig, a pályán küzdők, emitt. Nem búsulok én egy cseppet sem, amíg azok ugrálnak a leginkább, akiket legjobban idegesít, hogy már megint sikerült elérnünk valamit…

PS. jövő kedden, ha a hóviszonyok lehetővé teszik, folytatódik a Mikó-saga Buzauban, majd jelentkezem.

Tisztelt Államtitkár úr!

Benkő Mihály
Marosvécs

Benkő Mihály Marosvécs református lelkésze, a múlt év folyamán több ízben beszéltünk egy ottani ingatlan visszaszolgáltatása kapcsán. Remélem, hogy nem haragszik meg majd rám, hogy közzétettem nekem címzett e-levelét… Csak példaként hoztam fel, hisz többen üzentek, hívtak telefonon a napokban, bíztatással és optimizmussal teli hangvétellel igyekezett mindenki jelezni, hogy végre mégis van igazság a földön.
Természetesen én magam is derűlátó vagyok. Ha a bíróság helyt adott a legfontosabb kifogásunknak, amely az egyház tulajdonjogának megerősítése által gyakorlatilag magát a bűncselekményt semmisíti meg, akkor tényleg nincs ok további aggodalomra. Ezt reméljük mi. Tény, hogy a buzău-i bírónő hatalmas bátorsága kellett ahhoz, hogy egy politikailag ennyire megspékelt ügyben már a per ilyen kezdeti szakaszában elfojtsa az ügyészek lendületét.
Ám továbbra is nyitott marad számos kérdés. Az első és legfontosabb: valóban követi-e felmentés a kifogás jóváhagyását? Bármennyire is minden jel erre mutat, nekem azonban ma is a fülemben csengenek a brassói DNA-főügyész 2010 decemberében elejtett szavai. Akkor láttuk ugyanis a vádemelés előtti fázisban a dossziék tartalmát, és akkor volt velünk először ügyvéd az eljárás 2007-es megkezdése óta. A főügyész az összes jogi és logikai érvelésünkre a végén már látható zavarát azzal mentette ki, hogy “engem nem érdekel, hogy önöknek igazuk volt, de törvényellesen jártak el”. Tehát véleménye szerint akkor is bűnösök vagyunk, ha netán helyesen döntöttünk. Egy ilyen logika mentén – persze ad absurdum – még akár a bíróság is gondolhatná ugyanezt…
Na de legyünk optimisták, a bírónő nem fogja így látni, szépen felmentenek – és jön a következő kérdés. Mi jön utána? Vélelmezhető, hogy amennyiben a DNA ragaszkodni fog a játékszeréhez, és természetesen erre a Kövesi-Țuluș-Morar csúcs felől is (de nem csak…) megkapja az áldást, akkor meg fogja támadni a felmentő ítéletet. Ebben az esetben folyik tovább a per, további tárgyalások, további érvelések következnek, ugyanakkor további ideg, pénz, idő, energia, magánélet, stb lesz az ára.
Minden bizonnyal sokan vannak a tárgyalóterem velünk szembeni oldalán és azok mögött, akiknek ez is hatalmas nyereség lesz…

Tegnap beindult a gépezet a Mikó-perben. A bíróság elkezdte tárgyalni a kifogásokat, pontosabban azok közül is egyelőre csak a nyomozási eljárás jogtalanságait felvázoló kifogást. Azért csak ezt, mert amennyiben helyt adna ennek a bíróság, akkor automatikusan tárgytalanná válik minden más – legalábbis az ügynek ebben a fázisában. A kifogás több elemet is felvet: nem lett volna a Korrupcióellenes Ügyosztály hatásköre a nyomozás lefolytatása, jogtalanul állapították meg az ingatlan értékét, a vádirat nem tartalmazza a bűncselekmény elemeinek megalapozását.
Az ügyvédeink kitűnő alapossággal és részletességgel támasztották alá ezeket a megállapításokat közel fél órás jogi előadás formájában. Elmondták, hogy nem történt meg a kollégium épületének szakszerű felértékelése, hogy a vádiratban az ügyészség teljesen mellőzi a feltételezett bűncselekmény tartalmi elemeinek rögzítését. Külön kihangsúlyozták, hogy sem a szándékosságra, sem a károkozásra, sem pedig az állítólagosan elmulasztott hivatali kötelességre nincs semmilyen utalás. Éppen ezért – áll a kifogás végén – kérjük, hogy a bíróság szüntesse meg a jelenlegi eljárást és rendeljen el új, ezúttal törvényes és megalapozott nyomozást. Következett az ügyész véleményének meghallgatása, amikor is mindannyian azt reméltük, hogy ugyanolyan alapossággal megpróbál majd ellenérveket felsorakoztatni. Meglepetésünkre azonban egy roppant nyegle magatartással és pökhendi hangvétellel találkoztunk, és annyit mondott csupán, hogy a kifogást vissza kell utasítani, mert “csak”… Szerinte minden a legnagyobb rendben történt, minden tökéletes, és éppen úgy van, ahogy az ügyészek leírták.
A bírónő türelemmel, de székébe süllyedve hallgatta végig a pró és kontra érveket, majd kijelentette: január 24-én határozni fognak ebben a kérdésben.
Ennyi szárazon a történet. Ám, mint mindig, most sem ér véget ezzel, hiszen a tárgyalást követő közös villámbeszélgetés mindig felszínre hozza az érzelmi tartalmat is. Így történt ez most is, amikor mindannyian a bírónő és az ügyész hozzáállását elemezve szomorú következtetéseket vontunk le. Egyrészt felháborító volt az ügyész magatartása. Gyakorlatilag hatalmi pozícióból, a bírói tisztség teljes lesajnálásával fogalmazta meg azt a félmondatot, amellyel a kifogás elutasítását kérte – “csak azért”. Egyértelmű volt, hogy ez a hozzáállás ezt jelenti: mindegy, hogy ti, vádlottak, mit mondtok, mindegy, hogy te, bíró, miképpen vélekedsz, itt úgyis az történik, amit mi akarunk, és amit nekünk fennebbről parancsolnak. A bírónő magatartása is beszédes volt. Míg más ügyekben – és a korábbi tárgyalásokon velünk is – aktívan, a felekkel szinte dialógusban van jelen, “ott van” az ügyben, a tegnap feltűnően csendben, szinte magába roskadva hallgatta végig az érveinket. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a bírónővel tudatták valakik – bárhogy is gondolná ő a döntést -, hogy lehetetlen ilyen egyszerűen lezárni ezt az ügyet. Nem lehet ennyivel “megúszni” ezt, egy kicsit meg kell szenvedni az igazságért (mi is az?…). Mintha ezt mondta volna a tekintete: “én már nagyjából tudom, hogyan KELL dönteni ebben az ügyben, de egyelőre csak az van, hogy hogyan SZABAD nekem döntenem”. Sejteni véljük, hogy éppen ezért a bíróság elutasítja majd kifogásainkat, hogy továbbra is megmaradjon a játékszer. De talán épp ezért mindennél fontosabb, hogy a lehető legtöbb érvet, magyarázatot felsorakoztatva segítsünk neki.
Érezhető tehát a nyomás. És végérvényesen letettem arról, hogy a jogállamiság nyomait is keressem már. Itt nálunk sajnos az ilyen típusú esetekben és ügyekben, amikor közéleti szereplők megpuhítása a cél, akkor és olyan döntések születnek, amikor és amilyeneket SZABAD lesz meghozni.
Jogászok és joghallgatók, de végül is mindenki: vigyázzatok arra, hogy ne ilyen világot építsetek gyermekeitek számára…

Ma délelőtt úgy érkeztünk Buzăuba, hogy semmilyen információm nem volt az előző tárgyalást követő fejleményekről. Nem tudtam például, hogy milyen választ küldött a bíróságnak az Igazságügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, a Kormányfőtitkárság valamint a sepsiszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal. Azt sem tudtam, hogy milyen álláspontra helyezkedik az Erdélyi Református Egyházkerület a perbevonási kérelmet illetően. A tárgyalás előtt azonban mindezekre fény derült: az Igazságügyi Minisztérium és a Kormányfőtitkárság elmondta, hogy nekük nincs perbenállási minőségük, és semmilyen jellegű információval nem rendelkeznek, hisz mind az én kinevezésem a bizottságban, mind pedig az igazságügyi kollégáé (Silviu Clim) a jogszabály által megszabott keretek között történt, a minket delegáló intézményeknek nincs felelősségük e tekintetben. A Pénzügyminisztérium tényleges idézés hiányában nem mondott semmit. Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere megerősítette korábbi álláspontját, miszerint a helyi tanács határozatban fejezte ki azt, hogy a visszaszolgáltatás által nem érte kár a megyeszékhely vagyonát. Várható és egyértelmű álláspontok, amelyek mind abba az irányba tolják az ügyet, hogy ha semmilyen központi vagy helyi közintézmény illetve önkormányzat nem jelentkezik károsultként, akkor nincs kár és nincs bűncselekmény.
Új elem viszont – de korántsem meglepő – az Erdélyi Református Egyházkerület perbelépése. Az egyház természetes módon saját vagyona védelmében lép be a perbe, az ügy polgári jogi elemeinek tisztázása céljából. És amennyiben a bíróság számára is egyértelművé válnak a tulajdonjogi aspektusok, úgy a bűntetőjogi felelősség hiánya is bizonyítást nyer. Új féllel gyarapodik hát a tárgyalás, amely a december 13-ra kitűzött új találkozókor már hallatni is fogja hangját.
A mai tárgyaláson ezen kívül két új eljárásbeli kifogást nyújtottak be ügyvédeink: az egyik a református egyház tulajdonjogának megállapítására, a másik a teljes ügycsomó visszaküldésére vonatkozott (nem megfelelő panasz, téves nyomozóhatóság, hibás bűncselekményi besorolás, szabálytalan ingatlanfelértékelés, és számos más indok miatt).
Természetesen a forgatókönyv most is ugyanaz volt: bilincsben be- és kicipelt alakok végignézése, aztán szólítás, igazolvány – felállni, hallgatni. Ügyvéd beszél, vádlott kussol. Semmi új a nap alatt, lassan kezdek hozzászokni ehhez a “vádlott, álljon fel” hangulathoz. Csak azt nem tudom, hogy ki és miképpen téríti majd meg nekünk ezt az idegölést, az eltompulást, és azt, hogy egyáltalán miért kell én hozzászokjak ehhez a “vádlott, álljon fel” állapothoz. Benedekék Sepsiszentgyörgyön? Az ügyészek? A jóisten? És tényleg: van-e valaki számára jelentősége annak, hogy mostanában vannak olyan pillanataim, amikor csak úgy, minden ok nélkül elbambulok, vagy elgondolkozom azon, hogy hol is élek én tulajdonképpen? Ezeket az érzéseket és állapotokat sajnos még a vádejtés se fogja orvosolni. Viszont ezek lehetőséget adnak ahhoz, hogy a messze nem jogállami tényeket és magatartásokat a maguk sötét bugyrában megtapasztaljam, és egyben eddig fel nem fedezett erőt is ahhoz, hogy tűzzel-vassal küzdjek ellenük.
December 13-án elmesélem majd újabb “élményeimet” is…
Végezetül néhány köszönet.
Egyrészt Hámos Laciéknak és a HHRF-nek New Yorkba, ugyanakkor ismételten közzéteszem az amerikai kongresszusi meghallgatás videófelvételét. Egyúttal fel is teszem itt a kérdést, hogy kapott-e a képviselő asszony választ a felvetéseire?
Továbbá külön köszönöm Sógor Csaba európai képviselő kollégánknak a tegnap esti EP hozzászólást! Minden figyelemfelkeltés jól jön, hisz nem jogállami módszerek legyőzésére a puszta véleménnyilvánítás is hegyeket mozgathat meg…
A felszólalás eredeti hangfelvétele itt hallható, az első perc után.
Sajnos az EP honlapján megtalálható videófelvételen kiderül, hogy az angol fordítása csapnivaló, a lényeget teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.

A korábbi bejegyzésem enyhe vitát kavart akörül, hogy nekem mit is kellene cselekednem jelen helyzetben. Egy hozzászólásban “Antal” azt elemezgeti, hogy nem volna-e jobb lemondanom annak érdekében, hogy tisztázzam magam, és hogy ne legyek zsarolható. Hadd mondjam hát el saját véleményemet is. Azon gondolkoztam, hogy én is kommentárt írok, de rájöttem, hogy jobb, ha önálló bejegyzésként teszem közzé gondolataimat, hisz üzenet is egyben.
Többféle válaszom van ezekre a felvetésekre, és úgy gondolom, hogy ezek a válaszok valamennyi tisztségviselőnk esetében érvényesek. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy semmi tisztáznivalóm nincs. Én elvégeztem a feladatomat, alkalmaztunk egy jogyszabályt, és véleményünk szerint helyesen jártunk el. Minden más aspektus tisztázása és az ellenkező bizonyítása nem az én feladatom. Nem én pereltem be a bizottságot, nem én állítom, hogy a Mikó kollégium soha nem volt a református egyházé, és nem én találtam ki ezt a romániai párhuzamos nyomozóhatóságot. Sajnos, hogy amióta kitalálták, azóta egyre általánosabb az a felfogás itt mifelénk, hogy mindenki eleve bűnös, csak még nem kapták el őket. Erre a mentalitásra rákapcsolódik a hírtelevíziók dzsungele is (most már semmiben sem különbözik a Realitatea az Antennáktól és az OTV-től), ahol minden köztisztviselő eleve korrupt, mindenkit láncon kellene elvezetni, de legalábbis azonnal mondjon le, hogy tisztázza önmagát. A boszorkányüldözés eme magasiskolájában félve kérdem: ismeri-e még valaki az ártatlanság vélelmének jogelvét?
Nincs amiért lemondanom, mert semmit nem szégyellek se az évekkel ezelőtti, se a jelenlegi munkámban (amely amúgy nem is igazán változott). Büszke voltam és vagyok arra, hogy minden nehézség ellenére ma több, mint 1100 ingatlan visszakerült egyházainkhoz, hogy részem van számos olyan jogszabály megszületésében, amelyeket ma már sajnos alig emlegetünk, hisz mindennapi kenyerünkké-jogainkká váltak (anyanyelvhasználat, oktatási jogok stb). Azt hiszem, hogy aki valaha is megérezte, hogy milyen jóleső érzés akár egy morzsányit is hozzátenni a történelemhez, az soha nem válhat sem zsarolhatóvá, sem befolyásolhatóvá.
Nincs szó tehát hurokról. Mindez ugyanannak a mentalitásnak része, amit az imént felvázoltam. Sőt, annyira jól működik a butításnak ez a válfaja, hogy lassan megfertőzte még azt a maradék magyar “baszomaztát” is egyesekben. Hát nem vesszük észre – legalább mi, magyarok – hogy épp ez a célja a modern “szekuritáténak”? Hogy a meghurcoltatással és megfélemlítéssel azt akarja elérni, hogy megrogyjon térdünk? Hogy meghátráljuk? Hogy feladjuk?
Akkor követnénk el nagy hibát, ha az igazságunk birtokában azt tesszük, amit ezek a szervek el kívánnak érni, és amit sajnos “Antal” nevű hozzászóló sem vesz észre.
Megyünk hát előre. Folyt.köv.

Buzău, 2011. október 4, bírósági tárgyalóterem. Első megaláztatás: szólítják a beidézetteket, állva jelentkezünk, majd sorra leülnek az ügyvédek és ügyészek, de az egyik ügyvédbojtár lány odasúgja nekem: “Maradjon állva végig. Ön vádlott”…

Megígértem az év elején, hogy majd tájékoztatom az érdeklődőket a Mikó kollégium perével kapcsolatos fejleményekről, eljött hát ennek is az ideje. A vádirat közlése óta eltelt időszakban nem történtek rendkívüli események. A sepsiszentgyörgyi bíróságon többször is halasztást kértünk, ugyanis – mint már korábban is írtam – annyira biztosak voltunk (és vagyunk még ma is) igazunkban, hogy nem volt a nyomozati szakasz során egy pillanatig sem ügyvédünk. Igy aztán, amikor kiderült, hogy a packázást a DNA végig fogja játszani, akkor már természetesen ügyvédre lett szükségünk. Az Erdélyi Református Egyházkerület jóvoltából polgári és büntető ügyvédünk is van, de mivel ők alig az év elején szembesültek ezzel az üggyel, ezért kénytelenek voltunk többízben is halasztást kérni, az iratcsomó áttanulmányozása céljából.
Aztán jött a sepsiszentgyörgyi gyertyás felvonulás a kollégium ügyének védelmében (köszönet ismét mindenkinek), ennek hatására kérte a DNA az ügy áthelyezését, amit a legfelsőbb bíróság jóvá is hagyott: Az ügy a Buzău-i bírósághoz került. Indoklásában épp az szerepel, hogy a helyi hangulat miatt nem látszik biztosítottnak az igazságszolgáltatás függetlensége…
Néhány alkalommal objektív okok miatt kellett még halasztanunk, de október 4-én beindult a független román igazságszolgáltatás gépezete, három álló vádlottal… Az érzelmi része végső soron ebben ki is merült: ugyanabban a kategóriában vagyok, mint a mi szólításunk előtt bilincsben elvezetett többszörös betörő. Nem egy igazán felüdítő érzés, ám köszönet Marosán Tamás vádlottársam humorérzékének, sikerült eljópofizni valahogy ezt a keserű szájízt.
Lényegében ezen az első tárgyláson érdemi kérdések nem kerültek megvitatásra. Ügyvédeink néhány érintett intézmény perbehívását kérték: pénzügyminisztérium, kormányfőtitkárság, igazságügyi minisztérium, református egyházkerület, amelyeket a bíróság jóvá is hagyott, miután az ügyész felkészületlensége miatt félórás szünetet kellett tartani. Ezzel párhuzamosan az ügyvédek kérték a vagyonzárolás felszámolását. A következő tárgyaláson (melyet november 15-re tettek), megvitatásra kerülnek a behívott intézmények válaszai, valamint a vagyonlefoglalás kérdése.
Úgy tűnik, hogy hosszú pernek nézünk elébe. Úgy tűnik, hogy ebben az egész történetben a szekuritáte típusú államszervek célja nem bűnösök keresése, hanem az általuk épp kiszúrt személyek meghurcoltatása. Keserűen nevettünk egy poénon: bűnös itt mindenki, csak még épp nem kapták el őket… Sajnos ez a kaffkai állapot és hangulat kiváló játékszerré (és sajnos eszközzé) vált itt nálunk különböző egyének és intézmények kezében…
Továbbra is jól fog majd részetekről mindennemű segítség és médiafigyelem bel- és külföldön egyaránt. Nem nekem, és nem értem. A Mikó kollégiumért, de igazából még ennél is fontosabb dologért: egy elvért, egy megszerzett jogért, egy közösségért.

Olvastam a minap, hogy a Kovászna megyei tanács MPP frakciója nem szavazta meg a Gábor Áron rézágyújának végleges otthonmaradásáról szóló határozatot. Olyan pánik tört rám, hogy csak na… Mert kiderült, hogy a rommagyar (újabban mintha transzmagyar) jobboldal sehogy sem akar a barátom lenni. Feltételezem, hogy azért nem akarták megszavazni, mert előkészületben van egy trikolór-padon ülő, trikolórkukába szemetet dobó Funar-szobor felállításáról szóló határozattervezet, aminek a megszavazásához szükség van a nemzeti erők összefogására, és kár lett volna elpazarolni a politikai arzenált.
Azonban túl a pillanatnyi felháborodáson, elszomorít az, hogy még mindig túl sokan vannak azok, akik az MPP-SZNT-EMNT(P) körökből érkező büszkemagyar-nemzeti-turulmadaras szlogenek mögött nem akarják észrevenni a teljesen ellentétes előjelű cselekedeteket. Magyarázza meg akár a mindenek felett álló Tőkés László (olvassátok el a véleményt, kiváló!), hogy mi az, ami nem nemzeti Gábor Áron rézágyújában, mi nem büszkeség számunkra benne, mi nem szimbolikus, mitől autonómia-ellenes, miért szégyen, netán miért bűn, vagy miért nemzetárulás. Én tudom a választ: az, hogy nem a Nemzeti Oldal, hanem az RMDSZ oldotta meg az ágyú hazakerülését. És éppen ezért olyan nagyon hamis az annyit hangoztatott a nemzeti minimumra való felhívás: ha egy olyan apró, erdélyi magyar sajátosságban nem lehet közös célt látni, mint ez a rézágyú, akkor miről beszélünk autonómiaügyben, erdélyi magyar oktatásügyben, nyelvi jogok ügyében? Ha Gábor Áron nem része a nemzeti minimumnak a Nemzeti Oldalon, akkor ki-ki eszerint ítélje meg szűkebb-tágabb közössége jövőjét majd a TATOV pecséttel a kezében…