Azt hittem 20 évvel ezelőtt, hogy a Reform Tömörülés a belső demokráciáért, a közösségi jogainkért és az elvszerű politizálásért jött létre. Azt hittem, hogy ezért volt annyira büdös neptunosnak (értsd ma: a román-magyar párbeszéd úttörőjének) lenni. Azt hittem, hogy ez az elvszerűség beivódott a polgáriak és a néppárt génjeibe is. Csakhát azóta sokminden történt, ami elijeszt attól, amit a hitemhez képest látok, tapasztalok. Először is: beleolvastam az egyik nagy “neptunos”, Tokay György beszélgetős kötetébe. Ahol a párbeszéd és a diplomácia új dimenziói, a taposós-politika és a kiabálós-politika eredményességének kontrasztja tárult elém. Mindenkinek ajánlom figyelmébe egy olyan ember vallomásait, aki fentről le és lentről fel, a politika minden bugyrát megjárta. Egy olyan emberét, aki ma oxigénpalackkal maga mellett néz rám ugyanolyan szelíden, hisz nincs semmi rejtegetnivalója… Ez adta az impulzust is, hogy a rombolás “etikáját” a két erdélyi magyar párt tarisznájába pakoljam.
Igen, valamikor azt hirdette az RMDSZ radikálisabb csoportja: tiszta belső választások kellenek, legyen megmérettetés, ne a “csúcsvezetés” döntse el, hogy ki hova kerül. És az RMDSZ nekifogott, kialakított egy belső előválasztási mechanizmust, ami ma is működik. Jelöltek kilincselnek aláírásokért a falvakban, hogy egyáltalán megmérettethető helyzetbe kerüljenek egy jelölőgyűlésen. Utána verseny van, és a legjobb nyer. A néppártban azon vajúdik a demokratikus csúcsvezetőség, hogy az elnök tolla kit melyik választókerületbe dobjon be. Furcsa is lenne azt hinni mondjuk a székelyföldi régióelnök Papp Elődről, hogy azért indul Brassó megyében a választásokon, mert odahaza nála szégyen lenne kikapni. A polgáriaknál ez a belső demokrácia még kristályosabb: ott külön grémium alakul, hogy nehogy egy kongresszus vagy bármely más alapszabályzatban foglalt, antidemokratikusan létrehozott testület esetleg az alapítók szándékával ellentétes döntést hozzon (teljesen antidemokratikusan: szavazással), hogy aztán az a néhány ember demokratikusan legyen kénytelen eltörölni azt.
Mostanában oly divatos hallani az ellenfelek szájából, hogy az RMDSZ miatt elmaradt az összefogás. Na… A minap még az is elhangzott, hogy a 2009-ben megvalósulni látszó egységet rúgta fel az RMDSZ. Nos, akkor ismételjük át: 2009-ben az RMDSZ listáján valósult meg az összefogás, ugyanezt ajánlotta az RMDSZ minden erdélyi magyar politikai szereplőnek az idén is! Nem tudom, hogy ami rendben volt 2009-ben, az mitől lett büdös 2012-ben. Menjünk tovább a gondolattal: a néppárt nem fogadta el, hogy jelöltjei az RMDSZ színeiben induljanak. Nemes és határozott elv. Ugyanakkor a néppárt elvárja a polgáriaktól, hogy nosza, induljanak ők a néppárt listáján. Tehát másnál indulni elvtelen, nálunk indulni mennyország…
Az MPP szétszedése is egy demokratikus folyamat, amelyben valaki kitalálta, hogy mivel egymás elől eszik el a kenyeret, ezért fel kell egyiket robbantani, hát rábeszélték Szász Jenőt, hogy hagyja cserben a pártját. A néppárt martalékául esett ez a párt rögtön a kongresszus másnapján, amikor minden önállóságot hirdető nyilatkozatok ellenére máris beolvadva látják a néppárti vezérek. Amúgy a terv logikus és indokolt is. A két párt külön indulása mindkettő halálát okozza az 50.000 szavazat kényszere miatt, így egyiket menteni kell. Nem volt hát kétséges, hogy melyik hajót süllyesztik el.
És itt van végül a nagy problémám a rombolással: nem az, hogy lazán lekoppintjuk az RMDSZ arculatát, nem az, hogy a 2009-es összefogást már nem tekintik megoldásnak. Nem az, hogy “szembesítő” kampánynak nevezik a lejáratást, matricázást, és mégcsak az sem, hogy egyik pártot “demokratikusan” átjátsszák a másik párt kezére. Hanem az, hogy csúfot űznek 50.000 magyar jóhiszemű ember szavazatából, amire pusztán túlélésük miatt hajtanak. Ötvenezer erdélyi magyar a hamis elvszerűség mentén válik túlélési eszközzé, szavazataik meg céllá. Ötvenezer erdélyi magyar elvehet két erdélyi magyar mandátumot. Volt olyan községünk, ahol egy szavazaton múlott polgármesteri, tanácsosi hely. Most ötvenezret próbálnak meg egy közönséges ötjegyű számmá alacsonyítani…
Én azt szeretném, hogy ezek az erdélyi magyar emberek ne váljanak eszközzé: vállalom, hogy azoknak is kezet nyújtsak és a szemébe nézzek a kampányban, akik másoknak csupán egy-egy számjegyet jelentenek…

Előrebocsátom: határozottan elutasítom azokat az esetleges vádakat, miszerint a Mikó-ügy kapcsán a közhangulat révén befolyásolni próbálnám, próbálnánk az igazságszolgáltatást! Nem az igazságszolgáltatás ellen, hanem az igazság felszínre kerüléséért cselekszik az egész erdélyi magyar közösség!
Közel két hét telt el a Mikó-ügyben hozott alapfokú döntés óta. A napokban újraolvastam mindazt, amit itt leírtam korábban, semmi újat nem tudok hozzátenni az ügy érdemi részéhez. Változatlanul fenntartom, hogy semmilyen bűncselekményt nem követtünk el, és még minimális kételyeim sincsenek, hogy a Mikó kollégium épülete ne lett volna (és nem lenne) az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona. Minden épeszű ember tudja ezt. Kivéve Benedek Leventét és Fejér Zoltánt, illetve egy buzau-i bírót. Benedek Levente arra építette vádjait, hogy a kollégium közadakozásból épült, tehát nem az egyház, hanem az “adakozó nép” tulajdona (mintha mindannyian, akik templomépítésre adakoznánk, résztulajdonosaivá válnánk annak), Fejér László tanúi eskü nélkül vallott. És a buzau-i bíró? Hát nála nem tudom, hogy hol keressem a hibát: tárgyi ismeretek nélkül nem juthat valaki ilyen beosztásba, tehát a nyers tárgyi tévedést kizárom. Marad az a feltételezés, hogy valamiféle nyomásnak engedett. És ezt mondtam ma egy hete Marosfőn is: ha ez a feltételezés igaz, akkor teljes mértékben megtörik a hitünk az igazságszolgáltatás függetlenségében, ugyanakkor ez a magyar közösség egésze ellen irányuló, precedensteremtő, aljas támadás, amely ellen már nem elegendőek a puszta jogi érvek.
Egy hete mindent elmondtam, amit el lehett erről az ügyről. Most nem akarom ezt megismételni. Arról szeretnék inkább beszélni, hogy merre tovább, mi lesz ezután. Természetesen az ítéletet megfellebbeztük, a jogi út erre vezet tovább. De ami ennél sokkal fontosabb, az a közösségi-egyházi vonzata.
Nem is lehetett volna nehezebb politikai és közéleti környezetet elképzelni egy ilyen ügy igazságának hangoztatására. Miközben minden európai fórum, diplomáciai testület naponta szidja Romániát a jogállamiság veszélyeztetésével és az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolásával vádolva az ország vezetőit, aközben a mi hangunk bébiszuszogásnyit se hallatszik. Azt a jogállamiságot védi az egész világ, amelynek mi épp a megcsúfolását látjuk egy ilyen ítélet jóvoltából. És nagyon nehéz ma azt mondani bárhol is, hogy tulajdonképpen eddig se beszélhettünk soha az igazságszolgáltatás függetlenségéről vagy tényleges jogbiztonságról és jogállamiságról egy olyan országban, ahol a tévében zajlik az igazságszolgáltatás. Monica Macoveinek és csapatának sikerült elérnie, hogy a médiashow-vá felépített korrupcióellenes küzdelmet úgy szeresse Nyugat-európa, mint az átlagpolgár a Dr. House-t, vagy az Isaurát. És persze, hogy az egész világ hörög, amikor meghal a főszereplő vagy elveszik a csattanónál a villanyt. Sajnos így érzékeli nyugat ezeket a dolgokat, nem teszi fel a kérdést, hogy miképpen kerül ki a sajtóba egy dosszié tartalma még mielőtt akár az érintett is látta volna… És jönnek az örökzöld kritikusok, hogy cinkosul mi, az RMDSZ, miért nem emeltük fel akkor a szavunkat. Sajnos kellett egy Mikó-döntés ahhoz, hogy kiderüljön: mélyebb a fekély, mint azt valaha is hittük. Nem győzöm hangsúlyozni: az RMDSZ mindig is a korrupcióellenes küzdelem támogatója volt. De akkor tessék a korruptakat, ne a munkájukat végzőket meghurcolni és bezárni!
Számos kezdeményezés indult be az ítélet óta. RMDSZ és egyházak tiltakozó nyilatkozata, magánkezdeményezések (lásd Sántha Imre és Sógor Géza lelkészek tüntetése illetve online petíciója), különféle egyéb tiltakozások. Miközben e sorokat írom, a Mikó előtt udvahelyi és háromszéki lelkészek tüntetnek csendben. Egyre inkább dagad, hömpölyög ez az ügy. Úgy érzem, hogy nagyon hangosak kell legyünk mi most, ha azt akarjuk, hogy a jelenlegi államfőleváltásos hangulatban bárki is meghallja a kiáltásunk idebent vagy odakint a normális világban.
Tény, hogy nem hagyhatjuk szó és tett nélkül, hogy tovább csorbuljanak jogaink, vagy hogy visszaállamosítsák a Mikó kollégiumot. Mert ha ez bekövetkezik, akkor nyitva áll az út bárki számára, hogy az ehhez hasonló látszatperek útján valamennyi eddig visszaszerzett egyházi és közösségi ingatlanunkat 60 évvel ezelőtti módszerekkel újra államosítsák.
Végig kell mennünk tehát az igazság útján. De hol kopogtassunk? Erre a kérdésre a jogállami válasz az, hogy az igazságszolgáltatás ajtaján. Szeretném hinni – bár most nem tudom -, hogy ez elegendő. Szeretném, ha maga az igazságszolgáltatás bizonyítaná be, hogy elegendő.
Én a következő tárgyalásig nem fogok ide írni erről többet… Mindenkinek köszönöm az eddigi és ezutáni hozzáállását! Mindenkinek – magamnak is – kívánom, hogy győzzön az igazság! Bármi áron!

Ezt a kérdést szegezte nekem a tegnap Facebook-on egy Ferenc Ferenck névre hallgató, általam nem ismert alak. Hozzátette: “Ott majd tanulhatsz jogot, mert olyan buta vagy, mintha stereo segged lenne és a fejedben is szar volna. Sok sikert Buzauba”
Minden ismerősöm rángat, én magam is tudom, hogy nem kell az ilyesmivel foglalkozni, oda se kell figyelni. Megpróbáltam így tenni, de az a baj, hogy az ilyen típusú hozzáállás – sajnos – nem is egyedülálló, és nem is eltussolható. Ugyanaz a nagy magyar szindróma, amit a romániai második és harmadik politikai “erő” egyaránt képvisel: ha nem vagy jó magyar (é: olyan magyar, amilyenre csak én mondhatom meg, hogy jó-e, vagy rossz), dögölj meg. Szerencsére egyre kevesebben vannak ezek.
No de nem politizálni készültem. A párhuzam csak azért kívánkozott ki, mert az elszigetelődő véleményeket képviselőkre az a jellemző, hogy minden evidencia ellenére teljességgel és vakon meg vannak győződve saját igazukról. Minél jobban elszigetelődik, annál hangosabban fújja a már lehúgatott nótáját. Ez is valahogy úgy értékelhető, mint az éterben az a drogként terjesztett “felhívás”, hogy marosvásárhelyi magyarok, itt az idő félretenni a nemtommit, és besorakozni Smaranda Enache mögé. Nos ezek a terjesztők akkor se, ma se, soha nem fogják megérteni, hogy lehetetlenség a 38%-nak besorakozni a 2,6% mögé. Amiért az ujjad mögé bújva nem látsz senki mást, attól még mindenki más lát téged… Valahogy így van ezzel Ferenc Ferenck is: nem baj, hogy mindenki számára nyilvánvaló a Mikó tulajdonjoga, attól még hadd száradjon a hűvösön néhány ember.
Hosszú nap volt a tegnapi – utolsó – tárgyalásnap Buzauban. Azért volt hosszú, mert mi nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, amit a DNA-ügyész, hogy mindössze 7 perc vádiratból történő idézgetés után megfogalmazza kérését, hogy a vádlottakat tessék szépen szabadságvesztésre ítélni. A mi oldalunkon nem csupán a mindenhonnan összeguberált ál-bizonyítékok papírhalmaza, hanem a puszta igazság áll, és – mint tudjuk – ebben az országban az igazság bebizonyításához nem elegendő 7 perc.
A védelem két részből állt: egyfelől szükséges volt tisztázni a tulajdonjogi kérdéseket, másfelől a bűntetőjogi felelősség kérdésben kellett kifejtenünk álláspontunkat. A tulajdonjog kérdésében alapvetően azokra a vádakra válaszoltunk, amelyeket a feljelentők megfogalmaztak.
A kollégium közadakozásból épült, nem az egyházé - nem igaz, a közadakozás nem hoz létre köztulajdont, a mindennapok evidenciája, hogy ha valaki adakozik az egyháznak mondjuk egy ravatalozó építéséért, attól még nem lesz belőle tulajdonos.
Az egyház nem járult hozzá anyagiakkal - az egyház hozzájárult, még ha nem is jelentős mértékben. Nincs jelentősége a tulajdonjog szempontjából annak, hogy ki milyen mértékben járult hozzá a felépítéséhez és működtetéséhez.
A telekkönyvi kivonat régi volt és hamis - a telekkönyvi kivonat a kiadása pillanatától függetlenül tükrözi a telekkönyv tartalmát, ráadásul a bizottság a kivonat mellett a teljes telekkönyvet is elemezte. Hamisításért senki ellen nem indult eljárás.
Ami a bűntetőjogi kérdéseket illeti, ügyvédeink kifejtették: a bűncselekménynek se objektív, se szubjektív elemei nem lelhetők fel, ráadásul a károkozás sem bizonyítható, hisz az épületet senki nem vitte haza, ott áll a helyén ma is.
Nem kívánok senkit untatni a jogi érvek felsorakoztatásával. Összegzésképpen elmondhatom, hogy védőink közel két órán át bizonyították az igazságot – reméljük, eredményesen.
A védőbeszédek megkezdése után nem sokkal meg kellett kérni a bírót, hogy engedje leülni Silviu Clim kollégánkat, aki a per kezdete óta magas vérnyomással, szívproblémákkal küszködik…
A végén szót kaptunk mi is, néhány szóban nyomatékosítottuk ártatlanságunkat. Clim kollégánk megtette azt, amit mi általában nem merünk, mert finomkodunk, és inkább nagyokat nyelünk, mintsem szembe merjük köpni azokat, akik szándékosan ártani kívánnak nekünk. Azt mondta az utolsó szó jogán: “Nincs mit hozzátennem az ügyvédek által felvázoltakhoz. De azt el szeretném mondani, hogy hosszú jogászi karrierem után, most így nyugdíjasan, soha nem hittem volna, hogy a DNA és néhány gazember ilyesmit képes művelni velünk.”
Két hét múlva alapfokú ítélethirdetés…

Kampány végéhez közeledünk. Ilyenkor mindenki belead anyait-apait, meghívja a Magyar Országgülés elnökét, vagy akár a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkárát, hogy csak a nagy neveket említsem. Ezek az emberek meg eljönnek, elmondják az egység nevében, hogy a magyarok épp melyik részét támogatják, aztán hazamennek, mi pedig kapkodjuk a fejünket. Nagyanyám mondogatta kisgyerekkoromban, ha valami általam elkövetett galibát fedezett fel – akkor még viccesnek tartottam, nem értettem a lényegét, és csak nevettem -, hogy “fiam, belefingtál a lisztbe s elfuttál”…
Valahogy így vagyok én is Németh Zsolt tegnap elhangzott szavaival.
És mielőtt valaki azt feltételezné, hogy most rugdosni fogom Németh Zsoltot, hadd mondjam el hamar, hogy nem azért rakosgatom most itt sorba a betűket, hogy a kampány hevében szidjam azt az embert, akivel a kilencvenes évek elején igen sokat sörözgettünk, beszélgettünk Bálványoson, Pesten, bárhol. És akinek személyesen is megtettem, és itt is megköszönöm a kiállását a Mikó-ügyben. De a szabad véleménnyilvánítás jogán hadd legyen szabad kommentálnom kijelentéseit.
Azt mondja ugyanis Németh Zsolt, hogy Új egységet kell megteremteni. Olyannyira nyomatékosan, hogy ma már számos néppárti száj ugyanezt tátogta a médiában vagy az oly divatossá vált közösségi portálokon, hogy még az audiovizuális média is szemlézi őket. Új egység tehát, amely értékekek alapul. Olyan Új egység (így láttam ma viszont e szófordulatot a médiában, nagy Ú-val, így adom én is tovább…), amelyre még Kövér László is megadta a definíciót, amikor azt mondta, hogy az RMDSZ kilencvenes évek eleji arca lenne a megfelelő, mert bezzeg ’96 óta kormányon lévén nem nagyot alakított. Azt persze nem mondja, hogy ennél többet aligha lehetett volna a demokrácia eszközeivel, illetve hogy enélkül viszont az égadta világon semmi sem lett volna. Arról nem is beszélve, hogy piszkosul meglepődtem, amikor ezt hallottam, ugyanis azok az emberek dícsérik hirtelen az RMDSZ kilencvenes arcát, akik akkor leköpték volna Domokos Gézát, felakasztották volna a “neptunosokat”.
No de vissza az Új egységhez. Azt mondja Németh Zsolt – meg is hatott rendesen -, hogy a környező országok tapasztalata azt mutatja, hogy a megosztottság káros a magyar közösségekre. Éppen ezért a magyar kormánynak nem érdeke és nem is támogatja a pártoskodást és a megosztottságot. No, nyomjuk meg a “pause” gombot egy pillanatra. Tiszta sor, a környező országok tapasztalata látszik, ezt szerettük volna mi is elkerülni! És persze, hogy a magyar kormány nem támogatja a megosztottságot! Ezért hozta létre a demokrácia központokat, amelyek ma mind egy szálig pártszékházakká váltak. Na jól becsaptak titeket, kedves Zsolt, ha tudtátok volna, hogy ez lesz belőle, biztos sosem támogattátok volna… Nem beszélve a felavattuk.ro, matrica, meg egyéb gyönyörűségről, amelyek pénzforrása kizárásos módszerrel elég könnyen végigvezethető.
És akkor folytassuk: olyan Új egység kell – mondja Németh Zsolt -, és olyat tud támogatni a magyar kormány, amely nem pártvonalon, hanem értékrend mellett alakul ki. Nyilván nem is akármilyen, hanem hangsúlyosan nemzeti értékrend mentén. Tiszta! Van Romániában nem egészen 1.300.000 magyar, ennek kb. a fele nem biztos, hogy Fidesz-párti, tehát mondjuk liberális gondolkodású, netán szociáldemokrata, akár anarchista, vagy esetleg nem is érdekli ez az egész. Akkor ezeket az embereket már nem is lehet támogatni, mert értékrendjük nem felel meg az Új egység elvárásainak, vagy túlozva: nem is magyarok?
Azért nem tudtam visszafogni a véleményemet, mert az RMDSZ ma is ilyen: benne helye van szürkének, tarkának, pirosfehérzöldnek. Vegyük a legbeszédesebb példákat: Eckstein-Kovács Péter mindig is más arc volt, de soha eszébe se jutott, hogy a mássága egyben más pártot is kell jelentsen. Ráadásul véleményem szerint a legszínesebb RMDSZ-es kampányfigura. Ott van Frunda, akinek az elmúlt időszakban rendkívül eltérő véleménye volt igen sok kérdésben. Vagy a gyűléseket mindig hangulatossá tevő Katona Ádám. Ő se futott el. Vagy a szociáldemokrata platform. És folytathatnám.
Nos ők is, mind-mind magyarok… Én azt szeretném, ha a mindenkori magyar kormány valóban nem pártvonal mentén, de ne is egy adott és eleve megszabott értékrend mentén támogatná a külhoni magyarságot. Hanem egyszerűen azért, mert magyarok. Akármilyenek: szürkék, tarkák, pirosfehérzöldek – magyarok. Pusztán csak magyarok. Ezért – és nem másért – nekik is kijár az anyaország Alkotmányában rögzített támogatás.

Május 8-a óta adós vagyok a per alakulásának meglehetősen szubjektív tájékoztatásával. Az elmúlt időszak politikai eseményei azonban nem hagytak, hogy nyugodtan összefoglaljam a legutóbbi tárgyalás eseményeit, de végre sikerült időt szakítanom erre is.

Véleményem szerint a per egyik legjelentősebb momentumának voltunk tanúi ezen a tárgyalásnapon: Benedek Levente – rögtön a feltételesen szabadlábra helyezését követően – megjelent végre tanúskodni. Az előbb “momentumként” emlegettem, de azonnal ki kell javítanom magam, hisz korántsem nevezhető ez a közel három órás meghallgatás momentumnak.
Most éreztem egy picit hiányát az amerikai perek stílusának is, ahol egy-egy népszerűbb ügyben grafikusok próbálják rajzban megörökíteni a tárgyalás szereplőit. Jó lett volna Benedek Levente arcjátékát évek múlva újra felidézni… Lehet, hogy kissé mazochistának tűnök egyesek szemében, de egyáltalán nem volt az semmi, ahogy ez az ember megszenvedett azért, hogy az általa igazságnak vélt marhaságokat előadja a bírónak. Egy olyan bírónak, aki egyébként ezen a napon nézett először szembe nemcsak vele, de mindannyiunkkal is, hisz, mint már korábban mondtam, az előző bírónő – minden igyekezete ellenére, hogy még a szülése előtt lezárja – már nem vihette végig az ügyünket.
Kettős bizonytalanság várt ránk tehát a tárgyalóteremben: az egyik Benedek Levente vallomásából fakadt, a másik az új bíró hozzáállásából. Hamarosan kiderült közben, hogy Benedek Levente nem tett mást, mint végigmondta ismét ugyanazt, ami már a dossziéban eddig is szerepelt:
- a Mikó kollégium közadakozásból épült,
- a költségvetésének csak töredéke származott a református egyházkerülettől,
- az iskola igazgatótanácsa önálló kezelési jogkörrel rendelkezett, és így tovább…
Természetesen mindebből azt próbálta bizonyítani, hogy az egyházkerület nem volt és nem is lehetett tulajdonos. És tette mindezt bő két órán keresztül…
A bíró hozzáállása is egyértelművé vált számunkra abból, ahogy a kérdéseket feltette. Hamar kiderült ugyanis, hogy az ügy nem idegen számára, alaposan dokumentálódott, és minden bizonnyal konzultált a kolléganőjével is. Nem hagyta például Benedek Leventét, hogy jogi jellegű megállapításokat tegyen: rögtön félbeszakította, amikor azt próbálta ecsetelni, hogy a restitúciós bizottság nem lett volna szabad eljárjon ebben az ügyben a 83/1999-es kormányrendelet értelmében. Felhívta a figyelmét arra, hogy a jogszabályok alkalmazásának jogos vagy jogtalan jellegét a nem a tanú, hanem a bíró hivatott megítélni. Ugyanezt a magatartást tanúsította ügyvédeinkkel szemben is, amikor mi egyértelműen azt próbáltuk bebizonyítani, hogy a tanú (aki tulajdonképpen nem is tanú, hisz feljelentő) – érintettsége okán – elfogult, ezért vallomása nem vehető figyelembe. Kifejtette ugyanis, hogy amennyiben a vádiratban a feljelentőt az ügyészség tanúként kívánja meghallgatni, akkor ettől ő nem térhet el, továbbá jelezte, hogy a számára nyilvánvaló válaszokat maguk után vonó – ezért irreleváns – kérdéseket meg se próbáljuk feltenni. Az viszont kifejezetten pozitív jelzés számomra, hogy amikor Benedek Levente a tulajdon kérdését feszegette és azt állította, hogy nem lett volna szabad a Mikó kollégiumot a kormányrendeletbe foglalni, akkor a bíró nagyon határozottan rákérdezett: “És ön most ezért ezt a három embert hibáztatja?”
A közel három órás meghallgatás végén kértünk egy külön határidőt a vád és védőbeszédek bemutatására, amit a bíró meg is adott, június 12-ére tűzve ki azt.

Hol állunk tehát most, a tanúk meghallgatásának végén?
Elvben már csak a DNA-ügyész vádbeszéde és a védőbeszédünk választ el az alapfokú döntéstől. A mi védelmünk részben már meghozta eredményét, ugyanis feloldották a vagyonzárlatot, és jóváhagyták a Mikó kollégium tulajdonára vonatkozó előzetes kifogásunkat. Stricto senso ez azt jelentené, hogy a tulajdon kérdésében már a bíró nem is kellene állást foglaljon, kizárólag a mi esetleges büntetőjogi felelősségünket kellene vizsgálja. És ha ez így van, akkor a tulajdon kérdésének rendezése közvetve tisztázza a büntetőjogi felelősséget is azáltal, hogy károkozás hiányában megszűnik maga a bűncselekmény.
Várjuk tehát június 12-ét. A helyhatósági választások után két nappal remélem, hogy ez hozza meg második örömömet…

Nem tudom itthagyni azonban e sorokat anélkül, hogy a kampányhangulatban egy – ehhez a témához kapcsolódó és személyemet közvetlen módon érintő – ügyről ne ejtsek néhány szót. Az történt ugyanis, hogy a néppárti kampányban Tőkés László EP képviselő (és valójában pártelnök) Zilahon sajnálatosnak nevezte, hogy a Református Wesselényi Kollégium épületét még mindig nem sikerült visszaszerezni: „22 évvel a rendszerváltás után elfogadhatatlan a diszkriminatív politika, amelyet a magyar közösség és a református közösség elszenved. Ebben az RMDSZ hallgatólagosan vagy aktívan is részt vesz”.
Ha valakinek, akkor nekem van jogom sajnálni ezt! Hiszen Tőkés László még Királyhágómelléki református püspök volt, amikor a Mikó-per beindult, ezért fura, hogy elfelejtette: a Mikó-cirkusz kirobbanásával egyidejűleg hatóságilag leállították az összes református kollégium visszaadásának folyamatát. De én tudom, hogy mégis emlékszik erre, sőt arra is, minden bizonnyal, hogy akkor szóba került egy református összefogás lehetősége a két egyházkerület között, amit akkor elutasított Tőkés László. Azt szerettük volna ugyanis, hogy a két kerület közösen vegyen részt a perben, hisz nemcsak az Erdélyi, de a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek is vannak még visszaigényelt kollégiumai. És egyébként is: a Mikó a romániai református egyház nem csupán egy részének szimbolikus ügye… Úgy tűnik, hogy nemcsak az erdélyi magyarság egysége, de még a vallási egység is idegen tőle. Fontos ezért itt újra hangsúlyoznom: az egyházi javak visszaadásában az RMDSZ igenis részt vett, nem hallgatólagosan, hanem aktívan! Nem akadályozta, sőt követelte a visszaadás felgyorsítását, mielőbbi lezárását! Az RMDSZ volt az a szervezet, amelyik először emelt hangot a készülő kártérítési törvény ellen, amely a természetben történő visszaadás teljes befagyasztását javasolta! Tudomásul kell vennünk, hogy az RMDSZ nélkül ma messze nem beszélhetnénk 1100 visszaadott ingatlanról! Nem úgy kerültek ezek vissza, hogy valahol valakik jókat “odamondtak”, felszólítottak, követeltek. Hanem úgy, hogy egy olyan bizottság döntött róluk, amelyben az öt tag közül az egyetlen magyar rendszeresen kiabál, ha kell asztalt borít, papokat, polgármestereket hív fel iratokért, négy román kollégát gyomroz és győzköd. És még így is sokszor sikertelenül. Ezért van ellenem és nem a felszólítók, követelők, figyelemfelhívók, odamondók ellen egy DNA-per és tucatnyi további feljelentés!…
Szívesen pofáznék én is, titokban mosolyogva más küzdelmén…
Na ennyi, kitomboltam magam itt is… Viszlát, legkésőbb a június 12-i tágyalás után!

Nem is tudom, hogy mit lehet már/még írni egy olyan perről, amelynek egyetlen célja a tudatos és erőszakos időhúzás. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek…
Nézem, hogy évekkel a Mikó-”bűnügy” kirobbanása után indult perekben messze előbb járnak, épp ma olyan szamaritánusokat is felmentettek, mint Becali, Copos, Borcea, Stoica…
Ma a buzau-i tárgyalóteremben megjelent a múltkor hiányzó négy tanú közül három: Fejér Zoltán (feljelentő), Bíró Béla (volt igazgató), Okos András (volt szülőbizottsági elnök). Benedek Levente állítólag a börtönben beteg lett, kórházba kellett vinni. Semmi okom azt feltételezni, hogy ez is nem csak egy nagyon ügyes húzás, hogy nem csak rájátszik az újabb halasztásra. Semmi okom azt hinni, hogy nem kívánja minél hamarabb lezárni ezt az ügyet. Vagy volna? – Döntse el ki-ki meglátása szerint…
Találkoztam tehát ma a feljelentők egyikével, valamint két olyan tanúval, akik a vádiratban úgy szerepelnek, mint akik alátámasztották a feljelentők állításait. Fejér Zoltán lövellt rám egy szúrós pillantást a vallomása végén, ezen kívül más “interakció” nem történt közöttünk.
Sokminden kiderült a három tanú meghallgatásából. Kezdjük azzal, hogy Fejér Zoltán megtagadta a tanúi eskületételt. Nem kötelező a tanúnak a bibliára tett kézzel esküt tenni, de annak tüntető megtagadása nem vált ki jó véleményt a bíróból. Ha Fejér Zoltán azt akarná, hogy minket felakasszanak, akkor a kívánsága teljesüléséhez nem vitte közelebb a magatartása. Ahogy az sem, hogy felháborodással és pökhendin viszonyult az ügyvédeink kérdéseihez. De tanúvallomásában volt néhány végzetes elem. Egyrészt az, hogy én a mai napig azt hittem, hogy ezek az emberek azért perelnek, mert a gonosz egyház ki akarja kergetni szerény lakásukból. Nos kiderült: nem egy lakást vásárolt meg abban az épületben, hanem hármat! Az elsőről – félretéve gonoszságot – vélelmezni tudom, hogy valóban jóhiszeműen, a törvény akkori állása szerint vette meg, de a másik kettőt úgy 10 évvel az első után (ő maga sem tudja pontosan, hogy mikor). De a kilencvenes évek végén már tudni lehetett, hogy az egyház előbb-utóbb előáll igényével (ha akkorra már meg nem tette). Egyértelművé vált tehát, hogy nem a lakhatási gondjai képezik az indítékot, hanem gazdasági, üzleti érdekei fűződnek ahhoz, hogy megtartsa mindhárom lakást! Vallomásában azt állította továbbá, hogy az államosítás előtt létezett egy alapítvány (Székely Mikó kollégium néven), amelyet 1990-ben újra létrehoztak, és tulajdonképpen az lenne a jogos tulajdonos! Mivel ilyen alapítvány a valóságban nem létezett az 1948-as államosítás előtt (és ezt még tanúkollégái is megerősítették) fontolgatjuk, hogy bepereljük hamis tanúzás miatt.
Második tanúként Bíró Bélát, a kollégium volt igazgatóját szólították. Neki végül is teljesen korrekt hozzáállása volt: a telekkönyben bejegyzett tulajdonos (ev. ref. Székely Mikó kollégium) jogi értelmezését megadni ő maga nem hivatott, ezt a bíróságra bízza. Amit – ismételten hangsúlyoznom kell – a bíróság meg is tett azzal, hogy a tulajdonjog kérdésében előterjesztett előzetes kifogásunknak helyt adott! Ügyvédeink kérdésére válaszolva elmondta, hogy 1990-ben ő és néhány egykori diák létrehoztak ugyan egy Székely Mikó Kollégium nevű egyesületet (vagy alapítványt – nem derült ki a vallomásokból), de ez nem jogutódja semmilyen más korábbi alapítványnak, és nem is igényelte soha vissza a kollégium épületét.
Okos András vallomásából románul idézek:
O.A.: – Am studiat multe documente din arhiva școlii și a consiliului local. Pot spune cu siguranță că clădirea colegiului nu a fost niciodată proprietatea bisericii reformate!
Bírónő: – Atunci în proprietatea cui a fost?
O.A.: – A secuimii! – no comment. Amikor az ügyvédünk megkérdezte, hogy egy ilyen alapos dokumentálódás után a tanú szerint milyen jogi személy gyakorolta ténylegesen és a hivatalos iratokban is a “székelység tulajdonjogát” az ingatlan felett, a válasz az volt: nem tudom. És dokumentáltságát tovább hangsúlyozta, amikor kijelentette: már csak azért sem lehetett az egyház tulajdona az épület, mert gróf Mikó Imre kezdeményezte az iskolaalapítást. Ismét ügyvédünk kellett megkérdezze, hogy a tanú tudja-e, hogy az iskolaalapítás időszakában gróf Mikó Imre a református egyházkerület főgondnoka (azaz világi vezetője) volt?…
Ennyit tényszerűen a mai tanúmeghallgatásokból. Egyetlen tanú maradt hátra: Benedek Levente. Akinek most épp betegsége miatt ismét nem lehetett lezárni alapfokon az ügyünket. Ő maradt az utolsó és egyedüli, akin az alapfokú döntés meghozatala múlik. A következő tárgyalás május 8-án lesz, reméljük addigra meggyógyul Benedek Levente is, sőt a feltételes szabadlábra helyezést elbíráló bizottság is javára fog dönteni, hogy semmilyen akadálya ne legyen a meghallgatásának. Félek azonban, hogy május 8-án is beleszól majd a véletlen, és újra halasztani kell majd. Mert az emberi fantázia határtalan…

Öt éve, 2007-ben jelentettek fel. Öt éve húzódik ez a történet, ügyészről ügyészre, nyomozásból vádemelésbe, tárgyalásról tárgyalásra. Öt éve… Öt… Erre vágytak feljelentőim.
Én is arra fogok vágyni, hogy hamis vádemelés miatt elégtételt kapjak egyszer majd tőlük…

Először a nyers tény: ma halasztani kellett a pert, mivel a két feljelentő és a Mikó volt igazgatója nem jelent meg a tárgyaláson, ahová tanúként idézték meg őket.
Most pedig jöjjön az indulat:
Amikor ez az egész cirkusz elkezdődött, Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban egy sajtótájékoztatón azt mondtam: nem alacsonyodhatok oda, hogy a feljelentőimmel azonos eszközökhöz folyamodjak, ezért nem fogom őket hamis vád miatt beperelni. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel – a református egyház ingatlanában az ember legyen megbocsátó.
Mindvégig megpróbáltam ellenállni a belülről nem is ritkán előtörő ellenérzéseknek. Megpróbáltam megérteni, hogy egy embernek a lakása igencsak létfontosságú. Megpróbáltam átgondolni, hogy én meddig mennék el az ő helyükben. Persze, sosem jutottam a polgári peren túl, de a kétségbeesés és pánik számlájára írtam az ellenünk indított büntetőpert.
De ma ennek végérvényesen befellegzett. Nem tekinthetek többé másképpen ezekre az emberekre, mint szándékosan romboló gazemberek. Igen, így.
Ne haragudjatok meg, kedves olvasóim, de nem hitegethetjük magunkat tovább azzal, hogy a jóindulat és jóhiszeműség befolyásolhatja az ítéletünket és ítélőképességünket, és megváltoztathatja még a szavainkat is. Nem.
Ma nem mondhatok mást azokra az emberekre, akik bűnvádi perbe kergetnek három embert, akik 2007 óta röhögnek a markukba, hogy a DNA szórakozik velünk és lefoglalja a javainkat, akik lecsuknának minket szempillantás alatt, és akik most szarnak arra, hogy megjelenjenek tanúként azon a peren, amelyen a mi nyilvános kivégzésünket várják a bíróságtól.
Nyilvánvaló volt már a legelején (2002-2007), hogy ezek az emberek arra használják a pereket, hogy ne lakoltassák ki őket. Az is nyilvánvaló volt, hogy a polgári perek jogerős befejezése után rögtön beindították a büntető pert ellenünk, csak azért, hogy ne lehessen végrehajtani a jogerős polgári döntést. És ma tanúbizonyságot tettek abból, hogy számukra az ember, mint élőlény se szent. Hogy tiszta legyen a kép: ezek az emberek azért nem jöttek el ma tanúskodni, hogy ne legyen lehetőség alapfokon befejezni a pert! Ezek az emberek minden eszközt (értsd: minden immorális eszközt) felhasználnak azért, hogy egy-öt-húsz napot, hónapot nyerjenek! Ezek az emberek teszik ezt úgy – és ezt nem győzöm hangsúlyozni -, hogy mi, vádlottak, soha ebben az életben nem foglalkoztunk az ő lakásaikkal! Mi a kollégium épületértől döntöttünk. Kizárólag. Nem érdekel engem senki lakása…
És hadd tegyek még hozzá néhány dolgot arról, hogy hova tud egy ember süllyedni. Ma tudtam meg, hogy nem sokkal a visszaadást követően a két feljelentő (ne haragudjatok, de nem tudom nevekkel illetni őket) felment Papp Géza püspök úrhoz, és cakk-pakk kijelentette, hogy ha békén hagyják a lakásaikat, akkor ők is békén hagyják a kollégiumot! Ma tudtam meg azt is, hogy amikor ebben a bűntető perben jóváhagyták a tulajdon kérdésében előterjesztett kifogásunkat és feloldották a vagyonzárlatot, akkor telefonon fenyegették meg a református egyház elöljáróit (legalábbis a feljelentők közül a szabadlábon levő), hogy ezt nem ússzák meg ennyivel! Eskü alatt vallotta ma egy tanú, hogy zsarolással próbálták megakadályozni, hogy az egyház betelekkönyvezze visszaszerzett tulajdonát.
És ne próbálja meg bárki is elhitetni a világgal, hogy ezek az emberek azért nem jelentek meg ma, mert nem kapták meg az idézést! Nincs az a véletlen a világon, hogy minden olyan tanú megkapja az idézést és meg is jelenik a tárgyaláson, aki az egyház verzióját támasztja alá, és egyik sem azok közül, akik az ezzel ellentétes állásponton vannak!

Kész, kiengedtem a gőzt. Kiengedtem, mert többet hallani sem akarok erről a két személyről. Nem szolgáltak rá se arra, hogy megpróbáljam megérteni őket, arra meg különösen nem, hogy egy közösség, közösségünk tagjaiként kezeljem őket. A magyar nemzet története millió példát ad arra, hogy önmagunk torkát elharapva mentünk neki véres pofával a falnak. Én azt szeretném, ha a közösségünk dobná ki nyilvánosan a kukába azokat, akik számára nincs se jogi, se erkölcsi határ. Tanulnunk kell ebből mindannyiunknak. Éppen ezért nyilvánosan kijelentem, hogy saját tapasztalatomat és energiámat többek között arra is fogom ezután fordítani, hogy bebizonyítsam: nem lehet még a legitimnek tűnő egyéni célokat se koholt érvekkel, koholt vádakkal és emberek életén átgázolva, és egy egész közöséggel szembefordulva elérni. Ez jelentheti akár azt is, hogy a mi büntető perünk lejárta után valakiknek majd meg kell fizetni ezért.

Végül ismét puszta tény: a bírónő is látja, hogy mire megy ki a játék, ezért a következő tárgyalást nagyon közeli időpontra, április 3-ára tűzte ki, és kijelentette, hogy a ma hiányzó tanúkat karhatalmi kísérettel kívánja behozatni.

Lassan célegyenesbe kerül a Mikó-per alapfokon, Buzauban. A tulajdonjog tisztázását célzó előzetes kifogás elfogadásával nem pusztán a vétkesség körüli érvelés vált fölöslegessé, hanem ezzel maga a bűncselekmény léte vált kérdőjelessé. Ez történt egy hónappal ezelőtt, és erről számoltam be korábban – nem igazán túlcsorduló optimizmussal.

Nos ma egy kicsit megerősödött bennem az az optimizmus, hisz az én józan eszem által elképzelt mederben zajlott tovább a tárgyalás, melynek most két témája volt: meghallgatni a vádlottakat, ugyanakkor dönteni a vagyonzárlat kérdésében.
A vádlottakat egyenként hallgatták meg, Markó-Marosán-Clim sorrendben. Nem volt könnyű dolgom elsőként “vallani”, hisz nemcsak gyakorlatom nincs ilyesmiben, de életemben a Mikó-per előtt soha bűntető pernek még nézője sem voltam. A vallomásban először a bizottság létrejötte és működése körüli általános kérdéseket vázoltam: bemutattam a jogszabályi hátteret, az eljárásbeli szabályokat és azok gyakorlati alkalmazását, valamint a döntések megalapozását szolgáló dokumentumok és bizonyítékok körét. Kitértem továbbá a Mikó kollégium konkrét esetére, valamint arra, hogy döntésünket a telekkönyv, az egyházi statútum és számos más dokumentum alapján hoztuk meg. Kihangsúlyoztam, hogy semmilyen hatáskört nem léptünk túl, mindent az érvényben levő jogszabályok betartásával tettünk. Külön kitértem a telekkönyvi bejegyzés nem megfelelő, de nem is félreértelmezhető fordítására (a híres “ev.ref. székely Mikó kollégium” “Biserica reformata secuiesc”-re történő nem túl szerencsés fordítása), amely félreértelmezésre adott okot a DNA vádiratában, ugyanakkor arra is, hogy a Kovászna megyei prefektúra akkori véleményével szemben (miszerint a 10/2001-es törvény szerint kellene eljárni) közigazgatási bírósági határozat állapította meg a bizottság hatáskörét a kollégium épületének visszaadását illetően. Marosán Tamás az egyház és annak iskolahálózata közötti szerves kapcsolatra építette vallomását. Elmondta, hogy az egyház akkor is, mai is ugyanolyan elvek mentén működik: közadakozásból, állami támogatásból építi ki oktatási és szociális intézményrendszerét, de a közadakozásból felépített kollégium attól még egyházi tulajdont képezett. Példaképpen említette a bukaresti ordodox katedrálist, amely adományokból és állami támogatással épül, jogilag mégis egyértelműen egyházi tulajdonban marad, nem a “nép” tulajdonában. Silviu Clim is megerősítette az általunk elmondottakat, ugyanakkor megsemmisítette azt a vádat is, miszerint számos magyar nyelvű irat birtokában, azok hivatalos román nyelvű fordításának hiányában döntöttünk, hisz ő maga bár nem tud magyarul, de azok tartalmának felelősségteljes ismeretében járult hozzá a döntéshez.

A meghallgatásunkat követően a bírónő rátért a vádlottak vagyonának zárlatát támadó beadványunk megvizsgálásához, tulajdonképpen ezzel erősítette meg bennem az optimizmust: a korábban elfogadott előzetes kifogás tükrében megalapozatlannak ítélte a zárlat további fenntartását, helyt adott a panaszunknak és feloldotta a zárlatot.
Ezzel a döntéssel most már valószínűsítette a végső döntését is, amit azonban azért nem hozott még meg, mert a DNA ügyésze ragaszkodott az általuk felsorakoztatott tanúk meghallgatásához. Bár az előzetes kifogás jóváhagyásával gyakorlatilag nincs mit vitázni többet a tulajdonjogról, a bírónő – valószínűleg az eljárás minden elemének teljes kimerítése érdekében – elfogadta a tanúk meghallgatására vonatkozó javaslatot. A vádirat öt tanút említ meg: a két feljelentőt (Benedek Levente, Fehér Zoltán), Luffy Etelkát, a telekkönyvi hivatal egykori dolgozóját, valamint az egyház képviseletében Bustya Jánost és Kató Bélát. Utóbbi kettőnek ebben az ügyben való jártasságát minden bizonnyal senki nem vonja kétségbe.

Emocionális élményeim? Hát szépen átalakultak az idő múlásával. A bírónő most már világosan mutatja, hogy miképpen gondolkozik. Alaposan belerágta magát az ügycsomóba, és kialakította véleményét. Ezt nemcsak abban mutatta ki, hogy helyt adott egy perdöntő kifogásnak és feloldotta a vagyonzárlatot, de abban is, ahogy megfogalmazza hozzánk intézett kérdéseit. És amikor a vagyonzárlat feloldására vonatkozó panaszunkról döntött, akkor az a mód is alátámasztotta ezt a megérzésemet, ahogy felvezette: a házastársi közös vagyon zárolásának fenntartására és feloldására egyaránt van bírósági gyakorlat, de én úgy látom, hogy az ügy jelenlegi állása szerint (értsd: az előzetes kifogás értelmében) ez indokolatlan…
Magamról meg annyit, hogy bár jóval zártabb lettem, mint voltam egykor, azért közben megerősödtem, immunizálódtam a rágalomszerű szennyel szemben, és törpére zsugorodtak illúzióim…

Bizakodóbb vagyok ma is egy kicsit. Bizakodóbb, mint a tegnap, amikor bizakodóbb voltam, mint a múltkori tárgyalás előtti napon. Mert most már minden kétséget kizáróan az utolsó fázisában van az ügy alapfokon: amennyiben a következő tárgyaláson meghallgatják a tanúkat is, ez után már csak az ítélet következhet. Ami az eddig elfogadott két kifogásunk tükrében és mindannyiunk számítása szerint csak a felmentés lehet. Legalábbis alapfokon, egyelőre…
Ja, a következő tárgyalás időpontja március 20.

Mostanában rendszeresen megosztom “fészbukos” ismerőseimmel az RMDSZ honlapján (és nem csak) közzétett híreket. Ezek többsége eredményekről szól, kampányokról, eseményekről, amelyekről úgy gondolom, hogy azokra is tartoznak, akik nem nézik naponta az RMDSZ honlapját, hírportálokat se lapozgatnak óránként. Természetesen apró kis kommentárokat fűzök a megosztott hírekhez. Ez így is normális, véleményem szerint, hisz a mi feladatunk minden lehetséges csatornán eljuttatni az emberekhez a sikereinket, bármekkorák is legyenek azok.
Az is természetes, hogy ilyenkor az RMDSZ kritikusai rögtön reagálni szoktak, nyilván megpróbálják ezeket a sikereket bagatellizálni, elmondják, hogy mit kell bölcsködni annyi év kormányzás után, ha sikerül valami. Nos, azt kell mondanom, hogy igenis bölcsködni kell. A szó legegyszerűbb és legkevésbé elferdített értelmében. Bölcsködni, hogy nem hiába tapossuk egyik-másik ügyünket annyi éven át, bölcsködni hogy minden nehézség ellenére teszünk – sokszor nem is olyan apró – lépéseket előre.
Csak az utóbbi egy-két hét jelentősebb eseményei: nagyon sikeres beiskolázási kampányunk, az új kormányprogram nagyon fontos vállalásai (még ha csak részeiben is valósul meg, akkor is siker, hogy egyáltalán felvállalt a koalíció ilyesmiket), Házsongárdi temető műemléksírjai.
És tulajdonképpen ez utóbbi jelentős eseményhez fűzött némely kommentár késztetett e bejegyzésre, hisz túl hosszú lenne replikázni. Azt mondja egy minden lépésünket figyelő kritikusunk, hogy mit ugrálunk – 15 év kormánypártiság után sikeredett egy morzsát kicsippenteni a cipóból… Nem hagyhatom szó nélkül: először is nagyon sok cipónyi morzsát csippentettünk mi már le az évek során, és remélem, hogy nagyon sokat fogunk még lecsippenteni. Másodszor pedig nem árt tudni: nem 15 éve vezeti magyar miniszter a kulturális tárcát, hogy szempillantás alatt megoldódjon a sírhelyek védelme, hanem csak két éve. És nem pusztán egy tollvonás az egész, hanem ehhez előzetesen az Országos Műemlékvédelmi Bizottság javaslata is kellett. Tehát ismerve a rendszert, a két esztendő nem is olyan hosszú.
És a másik megjegyzésem viszont minden ilyen jellegű kommentárhoz kapcsolódik. Vannak akik zászlót lobogtatnak, kiabálnak és énekelnek, ezeket nevezzük Szurkolóknak – akik a gólokat lövik, azok a Játékosok. Nagyon jól megvagyunk: ők ott, mi pedig, a pályán küzdők, emitt. Nem búsulok én egy cseppet sem, amíg azok ugrálnak a leginkább, akiket legjobban idegesít, hogy már megint sikerült elérnünk valamit…

PS. jövő kedden, ha a hóviszonyok lehetővé teszik, folytatódik a Mikó-saga Buzauban, majd jelentkezem.