A székely jobboldal
Olvastam a minap, hogy a Kovászna megyei tanács MPP frakciója nem szavazta meg a Gábor Áron rézágyújának végleges otthonmaradásáról szóló határozatot. Olyan pánik tört rám, hogy csak na… Mert kiderült, hogy a rommagyar (újabban mintha transzmagyar) jobboldal sehogy sem akar a barátom lenni. Feltételezem, hogy azért nem akarták megszavazni, mert előkészületben van egy trikolór-padon ülő, trikolórkukába szemetet dobó Funar-szobor felállításáról szóló határozattervezet, aminek a megszavazásához szükség van a nemzeti erők összefogására, és kár lett volna elpazarolni a politikai arzenált.
Azonban túl a pillanatnyi felháborodáson, elszomorít az, hogy még mindig túl sokan vannak azok, akik az MPP-SZNT-EMNT(P) körökből érkező büszkemagyar-nemzeti-turulmadaras szlogenek mögött nem akarják észrevenni a teljesen ellentétes előjelű cselekedeteket. Magyarázza meg akár a mindenek felett álló Tőkés László (olvassátok el a véleményt, kiváló!), hogy mi az, ami nem nemzeti Gábor Áron rézágyújában, mi nem büszkeség számunkra benne, mi nem szimbolikus, mitől autonómia-ellenes, miért szégyen, netán miért bűn, vagy miért nemzetárulás. Én tudom a választ: az, hogy nem a Nemzeti Oldal, hanem az RMDSZ oldotta meg az ágyú hazakerülését. És éppen ezért olyan nagyon hamis az annyit hangoztatott a nemzeti minimumra való felhívás: ha egy olyan apró, erdélyi magyar sajátosságban nem lehet közös célt látni, mint ez a rézágyú, akkor miről beszélünk autonómiaügyben, erdélyi magyar oktatásügyben, nyelvi jogok ügyében? Ha Gábor Áron nem része a nemzeti minimumnak a Nemzeti Oldalon, akkor ki-ki eszerint ítélje meg szűkebb-tágabb közössége jövőjét majd a TATOV pecséttel a kezében…