Lemondani?

A korábbi bejegyzésem enyhe vitát kavart akörül, hogy nekem mit is kellene cselekednem jelen helyzetben. Egy hozzászólásban “Antal” azt elemezgeti, hogy nem volna-e jobb lemondanom annak érdekében, hogy tisztázzam magam, és hogy ne legyek zsarolható. Hadd mondjam hát el saját véleményemet is. Azon gondolkoztam, hogy én is kommentárt írok, de rájöttem, hogy jobb, ha önálló bejegyzésként teszem közzé gondolataimat, hisz üzenet is egyben.
Többféle válaszom van ezekre a felvetésekre, és úgy gondolom, hogy ezek a válaszok valamennyi tisztségviselőnk esetében érvényesek. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy semmi tisztáznivalóm nincs. Én elvégeztem a feladatomat, alkalmaztunk egy jogyszabályt, és véleményünk szerint helyesen jártunk el. Minden más aspektus tisztázása és az ellenkező bizonyítása nem az én feladatom. Nem én pereltem be a bizottságot, nem én állítom, hogy a Mikó kollégium soha nem volt a református egyházé, és nem én találtam ki ezt a romániai párhuzamos nyomozóhatóságot. Sajnos, hogy amióta kitalálták, azóta egyre általánosabb az a felfogás itt mifelénk, hogy mindenki eleve bűnös, csak még nem kapták el őket. Erre a mentalitásra rákapcsolódik a hírtelevíziók dzsungele is (most már semmiben sem különbözik a Realitatea az Antennáktól és az OTV-től), ahol minden köztisztviselő eleve korrupt, mindenkit láncon kellene elvezetni, de legalábbis azonnal mondjon le, hogy tisztázza önmagát. A boszorkányüldözés eme magasiskolájában félve kérdem: ismeri-e még valaki az ártatlanság vélelmének jogelvét?
Nincs amiért lemondanom, mert semmit nem szégyellek se az évekkel ezelőtti, se a jelenlegi munkámban (amely amúgy nem is igazán változott). Büszke voltam és vagyok arra, hogy minden nehézség ellenére ma több, mint 1100 ingatlan visszakerült egyházainkhoz, hogy részem van számos olyan jogszabály megszületésében, amelyeket ma már sajnos alig emlegetünk, hisz mindennapi kenyerünkké-jogainkká váltak (anyanyelvhasználat, oktatási jogok stb). Azt hiszem, hogy aki valaha is megérezte, hogy milyen jóleső érzés akár egy morzsányit is hozzátenni a történelemhez, az soha nem válhat sem zsarolhatóvá, sem befolyásolhatóvá.
Nincs szó tehát hurokról. Mindez ugyanannak a mentalitásnak része, amit az imént felvázoltam. Sőt, annyira jól működik a butításnak ez a válfaja, hogy lassan megfertőzte még azt a maradék magyar “baszomaztát” is egyesekben. Hát nem vesszük észre – legalább mi, magyarok – hogy épp ez a célja a modern “szekuritáténak”? Hogy a meghurcoltatással és megfélemlítéssel azt akarja elérni, hogy megrogyjon térdünk? Hogy meghátráljuk? Hogy feladjuk?
Akkor követnénk el nagy hibát, ha az igazságunk birtokában azt tesszük, amit ezek a szervek el kívánnak érni, és amit sajnos “Antal” nevű hozzászóló sem vesz észre.
Megyünk hát előre. Folyt.köv.

Megjegyzések lezárva.