Alapfokon célegyenesben a Mikó-per
Május 8-a óta adós vagyok a per alakulásának meglehetősen szubjektív tájékoztatásával. Az elmúlt időszak politikai eseményei azonban nem hagytak, hogy nyugodtan összefoglaljam a legutóbbi tárgyalás eseményeit, de végre sikerült időt szakítanom erre is.
Véleményem szerint a per egyik legjelentősebb momentumának voltunk tanúi ezen a tárgyalásnapon: Benedek Levente – rögtön a feltételesen szabadlábra helyezését követően – megjelent végre tanúskodni. Az előbb “momentumként” emlegettem, de azonnal ki kell javítanom magam, hisz korántsem nevezhető ez a közel három órás meghallgatás momentumnak.
Most éreztem egy picit hiányát az amerikai perek stílusának is, ahol egy-egy népszerűbb ügyben grafikusok próbálják rajzban megörökíteni a tárgyalás szereplőit. Jó lett volna Benedek Levente arcjátékát évek múlva újra felidézni… Lehet, hogy kissé mazochistának tűnök egyesek szemében, de egyáltalán nem volt az semmi, ahogy ez az ember megszenvedett azért, hogy az általa igazságnak vélt marhaságokat előadja a bírónak. Egy olyan bírónak, aki egyébként ezen a napon nézett először szembe nemcsak vele, de mindannyiunkkal is, hisz, mint már korábban mondtam, az előző bírónő – minden igyekezete ellenére, hogy még a szülése előtt lezárja – már nem vihette végig az ügyünket.
Kettős bizonytalanság várt ránk tehát a tárgyalóteremben: az egyik Benedek Levente vallomásából fakadt, a másik az új bíró hozzáállásából. Hamarosan kiderült közben, hogy Benedek Levente nem tett mást, mint végigmondta ismét ugyanazt, ami már a dossziéban eddig is szerepelt:
- a Mikó kollégium közadakozásból épült,
- a költségvetésének csak töredéke származott a református egyházkerülettől,
- az iskola igazgatótanácsa önálló kezelési jogkörrel rendelkezett, és így tovább…
Természetesen mindebből azt próbálta bizonyítani, hogy az egyházkerület nem volt és nem is lehetett tulajdonos. És tette mindezt bő két órán keresztül…
A bíró hozzáállása is egyértelművé vált számunkra abból, ahogy a kérdéseket feltette. Hamar kiderült ugyanis, hogy az ügy nem idegen számára, alaposan dokumentálódott, és minden bizonnyal konzultált a kolléganőjével is. Nem hagyta például Benedek Leventét, hogy jogi jellegű megállapításokat tegyen: rögtön félbeszakította, amikor azt próbálta ecsetelni, hogy a restitúciós bizottság nem lett volna szabad eljárjon ebben az ügyben a 83/1999-es kormányrendelet értelmében. Felhívta a figyelmét arra, hogy a jogszabályok alkalmazásának jogos vagy jogtalan jellegét a nem a tanú, hanem a bíró hivatott megítélni. Ugyanezt a magatartást tanúsította ügyvédeinkkel szemben is, amikor mi egyértelműen azt próbáltuk bebizonyítani, hogy a tanú (aki tulajdonképpen nem is tanú, hisz feljelentő) – érintettsége okán – elfogult, ezért vallomása nem vehető figyelembe. Kifejtette ugyanis, hogy amennyiben a vádiratban a feljelentőt az ügyészség tanúként kívánja meghallgatni, akkor ettől ő nem térhet el, továbbá jelezte, hogy a számára nyilvánvaló válaszokat maguk után vonó – ezért irreleváns – kérdéseket meg se próbáljuk feltenni. Az viszont kifejezetten pozitív jelzés számomra, hogy amikor Benedek Levente a tulajdon kérdését feszegette és azt állította, hogy nem lett volna szabad a Mikó kollégiumot a kormányrendeletbe foglalni, akkor a bíró nagyon határozottan rákérdezett: “És ön most ezért ezt a három embert hibáztatja?”
A közel három órás meghallgatás végén kértünk egy külön határidőt a vád és védőbeszédek bemutatására, amit a bíró meg is adott, június 12-ére tűzve ki azt.
Hol állunk tehát most, a tanúk meghallgatásának végén?
Elvben már csak a DNA-ügyész vádbeszéde és a védőbeszédünk választ el az alapfokú döntéstől. A mi védelmünk részben már meghozta eredményét, ugyanis feloldották a vagyonzárlatot, és jóváhagyták a Mikó kollégium tulajdonára vonatkozó előzetes kifogásunkat. Stricto senso ez azt jelentené, hogy a tulajdon kérdésében már a bíró nem is kellene állást foglaljon, kizárólag a mi esetleges büntetőjogi felelősségünket kellene vizsgálja. És ha ez így van, akkor a tulajdon kérdésének rendezése közvetve tisztázza a büntetőjogi felelősséget is azáltal, hogy károkozás hiányában megszűnik maga a bűncselekmény.
Várjuk tehát június 12-ét. A helyhatósági választások után két nappal remélem, hogy ez hozza meg második örömömet…
Nem tudom itthagyni azonban e sorokat anélkül, hogy a kampányhangulatban egy – ehhez a témához kapcsolódó és személyemet közvetlen módon érintő – ügyről ne ejtsek néhány szót. Az történt ugyanis, hogy a néppárti kampányban Tőkés László EP képviselő (és valójában pártelnök) Zilahon sajnálatosnak nevezte, hogy a Református Wesselényi Kollégium épületét még mindig nem sikerült visszaszerezni: „22 évvel a rendszerváltás után elfogadhatatlan a diszkriminatív politika, amelyet a magyar közösség és a református közösség elszenved. Ebben az RMDSZ hallgatólagosan vagy aktívan is részt vesz”.
Ha valakinek, akkor nekem van jogom sajnálni ezt! Hiszen Tőkés László még Királyhágómelléki református püspök volt, amikor a Mikó-per beindult, ezért fura, hogy elfelejtette: a Mikó-cirkusz kirobbanásával egyidejűleg hatóságilag leállították az összes református kollégium visszaadásának folyamatát. De én tudom, hogy mégis emlékszik erre, sőt arra is, minden bizonnyal, hogy akkor szóba került egy református összefogás lehetősége a két egyházkerület között, amit akkor elutasított Tőkés László. Azt szerettük volna ugyanis, hogy a két kerület közösen vegyen részt a perben, hisz nemcsak az Erdélyi, de a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek is vannak még visszaigényelt kollégiumai. És egyébként is: a Mikó a romániai református egyház nem csupán egy részének szimbolikus ügye… Úgy tűnik, hogy nemcsak az erdélyi magyarság egysége, de még a vallási egység is idegen tőle. Fontos ezért itt újra hangsúlyoznom: az egyházi javak visszaadásában az RMDSZ igenis részt vett, nem hallgatólagosan, hanem aktívan! Nem akadályozta, sőt követelte a visszaadás felgyorsítását, mielőbbi lezárását! Az RMDSZ volt az a szervezet, amelyik először emelt hangot a készülő kártérítési törvény ellen, amely a természetben történő visszaadás teljes befagyasztását javasolta! Tudomásul kell vennünk, hogy az RMDSZ nélkül ma messze nem beszélhetnénk 1100 visszaadott ingatlanról! Nem úgy kerültek ezek vissza, hogy valahol valakik jókat “odamondtak”, felszólítottak, követeltek. Hanem úgy, hogy egy olyan bizottság döntött róluk, amelyben az öt tag közül az egyetlen magyar rendszeresen kiabál, ha kell asztalt borít, papokat, polgármestereket hív fel iratokért, négy román kollégát gyomroz és győzköd. És még így is sokszor sikertelenül. Ezért van ellenem és nem a felszólítók, követelők, figyelemfelhívók, odamondók ellen egy DNA-per és tucatnyi további feljelentés!…
Szívesen pofáznék én is, titokban mosolyogva más küzdelmén…
Na ennyi, kitomboltam magam itt is… Viszlát, legkésőbb a június 12-i tágyalás után!