Tisztelt Államtitkár úr!

Benkő Mihály
Marosvécs

Benkő Mihály Marosvécs református lelkésze, a múlt év folyamán több ízben beszéltünk egy ottani ingatlan visszaszolgáltatása kapcsán. Remélem, hogy nem haragszik meg majd rám, hogy közzétettem nekem címzett e-levelét… Csak példaként hoztam fel, hisz többen üzentek, hívtak telefonon a napokban, bíztatással és optimizmussal teli hangvétellel igyekezett mindenki jelezni, hogy végre mégis van igazság a földön.
Természetesen én magam is derűlátó vagyok. Ha a bíróság helyt adott a legfontosabb kifogásunknak, amely az egyház tulajdonjogának megerősítése által gyakorlatilag magát a bűncselekményt semmisíti meg, akkor tényleg nincs ok további aggodalomra. Ezt reméljük mi. Tény, hogy a buzău-i bírónő hatalmas bátorsága kellett ahhoz, hogy egy politikailag ennyire megspékelt ügyben már a per ilyen kezdeti szakaszában elfojtsa az ügyészek lendületét.
Ám továbbra is nyitott marad számos kérdés. Az első és legfontosabb: valóban követi-e felmentés a kifogás jóváhagyását? Bármennyire is minden jel erre mutat, nekem azonban ma is a fülemben csengenek a brassói DNA-főügyész 2010 decemberében elejtett szavai. Akkor láttuk ugyanis a vádemelés előtti fázisban a dossziék tartalmát, és akkor volt velünk először ügyvéd az eljárás 2007-es megkezdése óta. A főügyész az összes jogi és logikai érvelésünkre a végén már látható zavarát azzal mentette ki, hogy “engem nem érdekel, hogy önöknek igazuk volt, de törvényellesen jártak el”. Tehát véleménye szerint akkor is bűnösök vagyunk, ha netán helyesen döntöttünk. Egy ilyen logika mentén – persze ad absurdum – még akár a bíróság is gondolhatná ugyanezt…
Na de legyünk optimisták, a bírónő nem fogja így látni, szépen felmentenek – és jön a következő kérdés. Mi jön utána? Vélelmezhető, hogy amennyiben a DNA ragaszkodni fog a játékszeréhez, és természetesen erre a Kövesi-Țuluș-Morar csúcs felől is (de nem csak…) megkapja az áldást, akkor meg fogja támadni a felmentő ítéletet. Ebben az esetben folyik tovább a per, további tárgyalások, további érvelések következnek, ugyanakkor további ideg, pénz, idő, energia, magánélet, stb lesz az ára.
Minden bizonnyal sokan vannak a tárgyalóterem velünk szembeni oldalán és azok mögött, akiknek ez is hatalmas nyereség lesz…

Tegnap beindult a gépezet a Mikó-perben. A bíróság elkezdte tárgyalni a kifogásokat, pontosabban azok közül is egyelőre csak a nyomozási eljárás jogtalanságait felvázoló kifogást. Azért csak ezt, mert amennyiben helyt adna ennek a bíróság, akkor automatikusan tárgytalanná válik minden más – legalábbis az ügynek ebben a fázisában. A kifogás több elemet is felvet: nem lett volna a Korrupcióellenes Ügyosztály hatásköre a nyomozás lefolytatása, jogtalanul állapították meg az ingatlan értékét, a vádirat nem tartalmazza a bűncselekmény elemeinek megalapozását.
Az ügyvédeink kitűnő alapossággal és részletességgel támasztották alá ezeket a megállapításokat közel fél órás jogi előadás formájában. Elmondták, hogy nem történt meg a kollégium épületének szakszerű felértékelése, hogy a vádiratban az ügyészség teljesen mellőzi a feltételezett bűncselekmény tartalmi elemeinek rögzítését. Külön kihangsúlyozták, hogy sem a szándékosságra, sem a károkozásra, sem pedig az állítólagosan elmulasztott hivatali kötelességre nincs semmilyen utalás. Éppen ezért – áll a kifogás végén – kérjük, hogy a bíróság szüntesse meg a jelenlegi eljárást és rendeljen el új, ezúttal törvényes és megalapozott nyomozást. Következett az ügyész véleményének meghallgatása, amikor is mindannyian azt reméltük, hogy ugyanolyan alapossággal megpróbál majd ellenérveket felsorakoztatni. Meglepetésünkre azonban egy roppant nyegle magatartással és pökhendi hangvétellel találkoztunk, és annyit mondott csupán, hogy a kifogást vissza kell utasítani, mert “csak”… Szerinte minden a legnagyobb rendben történt, minden tökéletes, és éppen úgy van, ahogy az ügyészek leírták.
A bírónő türelemmel, de székébe süllyedve hallgatta végig a pró és kontra érveket, majd kijelentette: január 24-én határozni fognak ebben a kérdésben.
Ennyi szárazon a történet. Ám, mint mindig, most sem ér véget ezzel, hiszen a tárgyalást követő közös villámbeszélgetés mindig felszínre hozza az érzelmi tartalmat is. Így történt ez most is, amikor mindannyian a bírónő és az ügyész hozzáállását elemezve szomorú következtetéseket vontunk le. Egyrészt felháborító volt az ügyész magatartása. Gyakorlatilag hatalmi pozícióból, a bírói tisztség teljes lesajnálásával fogalmazta meg azt a félmondatot, amellyel a kifogás elutasítását kérte – “csak azért”. Egyértelmű volt, hogy ez a hozzáállás ezt jelenti: mindegy, hogy ti, vádlottak, mit mondtok, mindegy, hogy te, bíró, miképpen vélekedsz, itt úgyis az történik, amit mi akarunk, és amit nekünk fennebbről parancsolnak. A bírónő magatartása is beszédes volt. Míg más ügyekben – és a korábbi tárgyalásokon velünk is – aktívan, a felekkel szinte dialógusban van jelen, “ott van” az ügyben, a tegnap feltűnően csendben, szinte magába roskadva hallgatta végig az érveinket. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy a bírónővel tudatták valakik – bárhogy is gondolná ő a döntést -, hogy lehetetlen ilyen egyszerűen lezárni ezt az ügyet. Nem lehet ennyivel “megúszni” ezt, egy kicsit meg kell szenvedni az igazságért (mi is az?…). Mintha ezt mondta volna a tekintete: “én már nagyjából tudom, hogyan KELL dönteni ebben az ügyben, de egyelőre csak az van, hogy hogyan SZABAD nekem döntenem”. Sejteni véljük, hogy éppen ezért a bíróság elutasítja majd kifogásainkat, hogy továbbra is megmaradjon a játékszer. De talán épp ezért mindennél fontosabb, hogy a lehető legtöbb érvet, magyarázatot felsorakoztatva segítsünk neki.
Érezhető tehát a nyomás. És végérvényesen letettem arról, hogy a jogállamiság nyomait is keressem már. Itt nálunk sajnos az ilyen típusú esetekben és ügyekben, amikor közéleti szereplők megpuhítása a cél, akkor és olyan döntések születnek, amikor és amilyeneket SZABAD lesz meghozni.
Jogászok és joghallgatók, de végül is mindenki: vigyázzatok arra, hogy ne ilyen világot építsetek gyermekeitek számára…

Ma délelőtt úgy érkeztünk Buzăuba, hogy semmilyen információm nem volt az előző tárgyalást követő fejleményekről. Nem tudtam például, hogy milyen választ küldött a bíróságnak az Igazságügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, a Kormányfőtitkárság valamint a sepsiszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal. Azt sem tudtam, hogy milyen álláspontra helyezkedik az Erdélyi Református Egyházkerület a perbevonási kérelmet illetően. A tárgyalás előtt azonban mindezekre fény derült: az Igazságügyi Minisztérium és a Kormányfőtitkárság elmondta, hogy nekük nincs perbenállási minőségük, és semmilyen jellegű információval nem rendelkeznek, hisz mind az én kinevezésem a bizottságban, mind pedig az igazságügyi kollégáé (Silviu Clim) a jogszabály által megszabott keretek között történt, a minket delegáló intézményeknek nincs felelősségük e tekintetben. A Pénzügyminisztérium tényleges idézés hiányában nem mondott semmit. Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere megerősítette korábbi álláspontját, miszerint a helyi tanács határozatban fejezte ki azt, hogy a visszaszolgáltatás által nem érte kár a megyeszékhely vagyonát. Várható és egyértelmű álláspontok, amelyek mind abba az irányba tolják az ügyet, hogy ha semmilyen központi vagy helyi közintézmény illetve önkormányzat nem jelentkezik károsultként, akkor nincs kár és nincs bűncselekmény.
Új elem viszont – de korántsem meglepő – az Erdélyi Református Egyházkerület perbelépése. Az egyház természetes módon saját vagyona védelmében lép be a perbe, az ügy polgári jogi elemeinek tisztázása céljából. És amennyiben a bíróság számára is egyértelművé válnak a tulajdonjogi aspektusok, úgy a bűntetőjogi felelősség hiánya is bizonyítást nyer. Új féllel gyarapodik hát a tárgyalás, amely a december 13-ra kitűzött új találkozókor már hallatni is fogja hangját.
A mai tárgyaláson ezen kívül két új eljárásbeli kifogást nyújtottak be ügyvédeink: az egyik a református egyház tulajdonjogának megállapítására, a másik a teljes ügycsomó visszaküldésére vonatkozott (nem megfelelő panasz, téves nyomozóhatóság, hibás bűncselekményi besorolás, szabálytalan ingatlanfelértékelés, és számos más indok miatt).
Természetesen a forgatókönyv most is ugyanaz volt: bilincsben be- és kicipelt alakok végignézése, aztán szólítás, igazolvány – felállni, hallgatni. Ügyvéd beszél, vádlott kussol. Semmi új a nap alatt, lassan kezdek hozzászokni ehhez a “vádlott, álljon fel” hangulathoz. Csak azt nem tudom, hogy ki és miképpen téríti majd meg nekünk ezt az idegölést, az eltompulást, és azt, hogy egyáltalán miért kell én hozzászokjak ehhez a “vádlott, álljon fel” állapothoz. Benedekék Sepsiszentgyörgyön? Az ügyészek? A jóisten? És tényleg: van-e valaki számára jelentősége annak, hogy mostanában vannak olyan pillanataim, amikor csak úgy, minden ok nélkül elbambulok, vagy elgondolkozom azon, hogy hol is élek én tulajdonképpen? Ezeket az érzéseket és állapotokat sajnos még a vádejtés se fogja orvosolni. Viszont ezek lehetőséget adnak ahhoz, hogy a messze nem jogállami tényeket és magatartásokat a maguk sötét bugyrában megtapasztaljam, és egyben eddig fel nem fedezett erőt is ahhoz, hogy tűzzel-vassal küzdjek ellenük.
December 13-án elmesélem majd újabb “élményeimet” is…
Végezetül néhány köszönet.
Egyrészt Hámos Laciéknak és a HHRF-nek New Yorkba, ugyanakkor ismételten közzéteszem az amerikai kongresszusi meghallgatás videófelvételét. Egyúttal fel is teszem itt a kérdést, hogy kapott-e a képviselő asszony választ a felvetéseire?
Továbbá külön köszönöm Sógor Csaba európai képviselő kollégánknak a tegnap esti EP hozzászólást! Minden figyelemfelkeltés jól jön, hisz nem jogállami módszerek legyőzésére a puszta véleménnyilvánítás is hegyeket mozgathat meg…
A felszólalás eredeti hangfelvétele itt hallható, az első perc után.
Sajnos az EP honlapján megtalálható videófelvételen kiderül, hogy az angol fordítása csapnivaló, a lényeget teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.

A korábbi bejegyzésem enyhe vitát kavart akörül, hogy nekem mit is kellene cselekednem jelen helyzetben. Egy hozzászólásban “Antal” azt elemezgeti, hogy nem volna-e jobb lemondanom annak érdekében, hogy tisztázzam magam, és hogy ne legyek zsarolható. Hadd mondjam hát el saját véleményemet is. Azon gondolkoztam, hogy én is kommentárt írok, de rájöttem, hogy jobb, ha önálló bejegyzésként teszem közzé gondolataimat, hisz üzenet is egyben.
Többféle válaszom van ezekre a felvetésekre, és úgy gondolom, hogy ezek a válaszok valamennyi tisztségviselőnk esetében érvényesek. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy semmi tisztáznivalóm nincs. Én elvégeztem a feladatomat, alkalmaztunk egy jogyszabályt, és véleményünk szerint helyesen jártunk el. Minden más aspektus tisztázása és az ellenkező bizonyítása nem az én feladatom. Nem én pereltem be a bizottságot, nem én állítom, hogy a Mikó kollégium soha nem volt a református egyházé, és nem én találtam ki ezt a romániai párhuzamos nyomozóhatóságot. Sajnos, hogy amióta kitalálták, azóta egyre általánosabb az a felfogás itt mifelénk, hogy mindenki eleve bűnös, csak még nem kapták el őket. Erre a mentalitásra rákapcsolódik a hírtelevíziók dzsungele is (most már semmiben sem különbözik a Realitatea az Antennáktól és az OTV-től), ahol minden köztisztviselő eleve korrupt, mindenkit láncon kellene elvezetni, de legalábbis azonnal mondjon le, hogy tisztázza önmagát. A boszorkányüldözés eme magasiskolájában félve kérdem: ismeri-e még valaki az ártatlanság vélelmének jogelvét?
Nincs amiért lemondanom, mert semmit nem szégyellek se az évekkel ezelőtti, se a jelenlegi munkámban (amely amúgy nem is igazán változott). Büszke voltam és vagyok arra, hogy minden nehézség ellenére ma több, mint 1100 ingatlan visszakerült egyházainkhoz, hogy részem van számos olyan jogszabály megszületésében, amelyeket ma már sajnos alig emlegetünk, hisz mindennapi kenyerünkké-jogainkká váltak (anyanyelvhasználat, oktatási jogok stb). Azt hiszem, hogy aki valaha is megérezte, hogy milyen jóleső érzés akár egy morzsányit is hozzátenni a történelemhez, az soha nem válhat sem zsarolhatóvá, sem befolyásolhatóvá.
Nincs szó tehát hurokról. Mindez ugyanannak a mentalitásnak része, amit az imént felvázoltam. Sőt, annyira jól működik a butításnak ez a válfaja, hogy lassan megfertőzte még azt a maradék magyar “baszomaztát” is egyesekben. Hát nem vesszük észre – legalább mi, magyarok – hogy épp ez a célja a modern “szekuritáténak”? Hogy a meghurcoltatással és megfélemlítéssel azt akarja elérni, hogy megrogyjon térdünk? Hogy meghátráljuk? Hogy feladjuk?
Akkor követnénk el nagy hibát, ha az igazságunk birtokában azt tesszük, amit ezek a szervek el kívánnak érni, és amit sajnos “Antal” nevű hozzászóló sem vesz észre.
Megyünk hát előre. Folyt.köv.

Buzău, 2011. október 4, bírósági tárgyalóterem. Első megaláztatás: szólítják a beidézetteket, állva jelentkezünk, majd sorra leülnek az ügyvédek és ügyészek, de az egyik ügyvédbojtár lány odasúgja nekem: “Maradjon állva végig. Ön vádlott”…

Megígértem az év elején, hogy majd tájékoztatom az érdeklődőket a Mikó kollégium perével kapcsolatos fejleményekről, eljött hát ennek is az ideje. A vádirat közlése óta eltelt időszakban nem történtek rendkívüli események. A sepsiszentgyörgyi bíróságon többször is halasztást kértünk, ugyanis – mint már korábban is írtam – annyira biztosak voltunk (és vagyunk még ma is) igazunkban, hogy nem volt a nyomozati szakasz során egy pillanatig sem ügyvédünk. Igy aztán, amikor kiderült, hogy a packázást a DNA végig fogja játszani, akkor már természetesen ügyvédre lett szükségünk. Az Erdélyi Református Egyházkerület jóvoltából polgári és büntető ügyvédünk is van, de mivel ők alig az év elején szembesültek ezzel az üggyel, ezért kénytelenek voltunk többízben is halasztást kérni, az iratcsomó áttanulmányozása céljából.
Aztán jött a sepsiszentgyörgyi gyertyás felvonulás a kollégium ügyének védelmében (köszönet ismét mindenkinek), ennek hatására kérte a DNA az ügy áthelyezését, amit a legfelsőbb bíróság jóvá is hagyott: Az ügy a Buzău-i bírósághoz került. Indoklásában épp az szerepel, hogy a helyi hangulat miatt nem látszik biztosítottnak az igazságszolgáltatás függetlensége…
Néhány alkalommal objektív okok miatt kellett még halasztanunk, de október 4-én beindult a független román igazságszolgáltatás gépezete, három álló vádlottal… Az érzelmi része végső soron ebben ki is merült: ugyanabban a kategóriában vagyok, mint a mi szólításunk előtt bilincsben elvezetett többszörös betörő. Nem egy igazán felüdítő érzés, ám köszönet Marosán Tamás vádlottársam humorérzékének, sikerült eljópofizni valahogy ezt a keserű szájízt.
Lényegében ezen az első tárgyláson érdemi kérdések nem kerültek megvitatásra. Ügyvédeink néhány érintett intézmény perbehívását kérték: pénzügyminisztérium, kormányfőtitkárság, igazságügyi minisztérium, református egyházkerület, amelyeket a bíróság jóvá is hagyott, miután az ügyész felkészületlensége miatt félórás szünetet kellett tartani. Ezzel párhuzamosan az ügyvédek kérték a vagyonzárolás felszámolását. A következő tárgyaláson (melyet november 15-re tettek), megvitatásra kerülnek a behívott intézmények válaszai, valamint a vagyonlefoglalás kérdése.
Úgy tűnik, hogy hosszú pernek nézünk elébe. Úgy tűnik, hogy ebben az egész történetben a szekuritáte típusú államszervek célja nem bűnösök keresése, hanem az általuk épp kiszúrt személyek meghurcoltatása. Keserűen nevettünk egy poénon: bűnös itt mindenki, csak még épp nem kapták el őket… Sajnos ez a kaffkai állapot és hangulat kiváló játékszerré (és sajnos eszközzé) vált itt nálunk különböző egyének és intézmények kezében…
Továbbra is jól fog majd részetekről mindennemű segítség és médiafigyelem bel- és külföldön egyaránt. Nem nekem, és nem értem. A Mikó kollégiumért, de igazából még ennél is fontosabb dologért: egy elvért, egy megszerzett jogért, egy közösségért.

Olvastam a minap, hogy a Kovászna megyei tanács MPP frakciója nem szavazta meg a Gábor Áron rézágyújának végleges otthonmaradásáról szóló határozatot. Olyan pánik tört rám, hogy csak na… Mert kiderült, hogy a rommagyar (újabban mintha transzmagyar) jobboldal sehogy sem akar a barátom lenni. Feltételezem, hogy azért nem akarták megszavazni, mert előkészületben van egy trikolór-padon ülő, trikolórkukába szemetet dobó Funar-szobor felállításáról szóló határozattervezet, aminek a megszavazásához szükség van a nemzeti erők összefogására, és kár lett volna elpazarolni a politikai arzenált.
Azonban túl a pillanatnyi felháborodáson, elszomorít az, hogy még mindig túl sokan vannak azok, akik az MPP-SZNT-EMNT(P) körökből érkező büszkemagyar-nemzeti-turulmadaras szlogenek mögött nem akarják észrevenni a teljesen ellentétes előjelű cselekedeteket. Magyarázza meg akár a mindenek felett álló Tőkés László (olvassátok el a véleményt, kiváló!), hogy mi az, ami nem nemzeti Gábor Áron rézágyújában, mi nem büszkeség számunkra benne, mi nem szimbolikus, mitől autonómia-ellenes, miért szégyen, netán miért bűn, vagy miért nemzetárulás. Én tudom a választ: az, hogy nem a Nemzeti Oldal, hanem az RMDSZ oldotta meg az ágyú hazakerülését. És éppen ezért olyan nagyon hamis az annyit hangoztatott a nemzeti minimumra való felhívás: ha egy olyan apró, erdélyi magyar sajátosságban nem lehet közös célt látni, mint ez a rézágyú, akkor miről beszélünk autonómiaügyben, erdélyi magyar oktatásügyben, nyelvi jogok ügyében? Ha Gábor Áron nem része a nemzeti minimumnak a Nemzeti Oldalon, akkor ki-ki eszerint ítélje meg szűkebb-tágabb közössége jövőjét majd a TATOV pecséttel a kezében…

* Szomorú vagyok… Szombat este óta letűnt a csillaga a Jó csávó a Markó című nótának…

* Inni is tudni kell, mondják a szakik. Én nem tanultam tőlük semmit…

* Ki mondta, hogy nincs változás az RMDSZ-ben? Íme, még Katona Ádám se ugyanaz, aki volt…

* Talanítás. Elviccelődtünk a Markótalanítás szójátékon. Tévedés: én még maradok…

* Amúgy Kelemen sokkal több van, mint Markó. Tizennyolcévi regnálás után éppen ezért lesz nehéz dolguk a Kelementelenítőknek. De hát minek is, hiszen olyan rondán hangzik…

* Az előbbi folyománya: megkönnyebültem kissé, mert most már nem mondhatja senki rólam, hogy az elnök öccse, fia, unokaöccse vagyok. Megígérem, hogy nem hagyok borostát…

* Vasárnap, 13.30. Eltakarították már a fogadás romjait is, az új elnök interjúzgat még egy kicsit. Elkésett küldött száguld be, szólnak neki, hogy vége már mindennek. Erre ő: na jó, de hol vannak ez emberek?

Kedves barátaim, ismerőseim, netán kevésbé barátaim!

Bizonyára nem ismeretlen számotokra az a karácsonyi ajándék, amivel a hazai korrupcióellenes ügyészség – közismertebb nevén DNA – meglepett engem két egykori kollégámmal együtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása kapcsán. Most már mint vádlott szólok mindannyiatokhoz, „hatalommal való visszaélőként, minősített formában” (Btk 248ind1 cikk). Előrebocsátom azt is, hogy jelen pillanatig nagyvonalakban áttekintettem a tizenegynéhány kötetes iratcsomót (ez megtörtént már a nyomozati szakasz lezárása előtt), de még nem jutottam a vádirat birtokába, így az ellenem-ellenünk felhozott vádak ügyészi megalapozását nem olvastam még el. Kétlem azonban, hogy a vádirat ismerete megváltoztatná álláspontomat ebben az ügyben. A két ünnep között a sajtó természetesen azonnal reagált a vádemelés hírére, és akkor megígértem, hogy a nyilvánosság elé állok az ügy tartalmi részleteivel. Hadd mutassam hát be ezeket, azzal a reménnyel, hogy közösségünk minél szélesebb körben tájékoztatást kapjon. Ehhez kérem mindenkinek a segítségét.

Történeti áttekintés

1997 és 2000 között indult be az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása, akkor még meghatározott ingatlanlisták kormány általi jóváhagyásával. Így több sürgősségi kormányrendelet született, melyek mellékletében meghatározott számú egyházi és közösségi ingatlan visszaadását rendelte el a kormány, köztül a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat. Ez utóbbiban szerepel, a 31-es pontban, a Székely Mikó Kollégium. A visszaszolgáltatási bizottság tagjai: Silviu Clim, az Igazságügyminisztérium akkori jogtanácsosa és jómagam, hozzánk harmadikként az igénylő egyház képviselője csatlakozott, jelen esetben Marosán Tamás, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori jogtanácsosa. A bizottság feladata az igénylő által bemutatott bizonylatok áttekintése, az ingatlan jelenlegi jogi helyzetének leellenőrzése, valamint a jogutód- vagy volt tulajdonos megállapítását és a visszaadás tényszerű megállapítását tartalmazó dokumentum kiállítása volt. Ez a dokumentum képezte az egyházi tulajdon telekkönyvezésének alapját, a Mikó kollégium esetében ez a 2002  május 14-én kelt 58-as számú megállapítási jegyzőkönyv.

Ezzel párhuzamosan egy idő után egy másik szálon is folytatódik a Mikó-ügy története: az egyház megtámadja azokat az adásvételi szerződéseket, amelyekkel a korábbi bérlők megvették az egyháztól korábban elkobzott és önkormányzati tulajdonná vált lakásokat. A Székely Mikó kollégium ingatlanvagyonához – a kollégium épülete mellett – más ingatlanok is tartoztak, telkek, földek, tanári lakások. Rendkívül fontos: a kormányhatározat nem rendelkezett a Mikó más ingatlanvagyona felett, kizárólag a kollégium épületét adta vissza!!

Néhány ilyen tanári lakás indította el a lavinát, ugyanis egyes bérlők (Benedek Levente, Fejér Zoltán) az egyház által indított szerződésmegsemmisítési per elindulása után ellenpert indított, amelyben megkérdőjelezték az egyház jogképességét és perbenállási minőségét, mondván, hogy az egyház sohasem volt az illető ingatlanok tulajdonosa. Ez a per természetesen felfüggesztette a szerződések megsemmisítésére irányuló másik pert, ám 2006 március 15-én jogerős ítéletben állapítja meg a bíróság, hogy az Egyházkerületnek van perbenállási minősége, pontosítva, hogy megalapozottan kérte a szerződések megsemmisítését a Mikó Kollégium teljes vagyonának nyilvánvaló volt tulajdonosaként. Ennek a jogerős határozatnak következményeként az adásvételi szerződések megsemmisítésére irányuló per alapfokon újraindul, a tárgyalást 2007 június 29-ére tűzik ki. De a már jogerős határozat és a joggyakorlat ismeretében nem kétséges a kimenete. A bérlőknek nem marad más eszköz a kezükben, mint bűntető per indítása bárki ellen, hiszen ez marad a polgári per egyetlen halogatási lehetősége, hisz a polgári ügy tárgyalását automatikusan felfüggesztik a büntető ügy lezárásáig. Ezt is cselekszik 2007 május 30-án: megtalálják az ingatlanvisszaadási bizottság tagjait, a telekkönyvi hivatal köztisztviselőit, és még ki tudja kiket, akikről a Mikó visszaadása után öt évvel hirtelen úgy látják, hogy megátalkodott bűnözők. Az ügyben 2010 decemberéig folyik valamiféle nyomozás, lesz belőle több, mint tíz vaskos dosszié, karácsonyra meg készen áll a vádirat, átkerül az ügy a bíróságra. Ezzel párhuzamosan zárolják mindhármunk vagyonát. Itt tartunk ma.

Mit követtünk el?

A hivatalos vád: közérdek elleni hatalommal való visszaélés minősített formában (BTK. 248.1 szakasz). A hatalommal való visszaélés minden büntetőjogi tankönyv szerint egy olyan bűncselekmény, amelyet egy köztisztviselő követ el, amennyiben hivatali hatásköreinek gyakorlása során tudatosan (szándékosan) elmulaszt egy feladatot ellátni vagy tévesen látja azt el, és ezáltal a közintézmény vagy más állami szerv működésében jelentős zavart kelt, vagy annak anyagi kárt okoz. Ha az anyagi kár jelentős, akkor a bűncselekmény minősített formájáról beszélünk. Tehát a bűncselekmény létéhez a következő tartalmi elemek együttes megléte kötelező: köztisztviselő, tudatosság (szándék vagy tudatos mulasztás) – illetve a következmények: jelentős intézményi működési zavar vagy jelentős anyagi kár.

Egyértelmű a mi esetünkben, hogy a köztisztviselői minőségen kívül a bűncselekmény semmilyen más eleme nem létezik. Szó sem lehet szándékosan el nem látott vagy elmulasztott feladatról, szó sem lehet intézményi jelentős zavarról és szó sem lehet jelentős anyagi kárról. Már csak azért sincs anyagi kár – ellentétben az ügyészség állításával – mert a kollégium épületét nem vittük el a zsebünkben, nem ettük meg vacsorára, hanem most is ugyanott áll, ahol száz évvel ezelőtt. Ráadásul a sepsiszentgyörgyi önkormányzat – korábbi tulajdonosi minőségében – nem vesz részt a perben, épp azzal az indokkal, hogy anyagi kár nem érte. És ha az állam vissza akarja venni, akkor uccu neki: saját felelősségére tegye ezt. Tehát nemcsak a bűncselekmény elkövetése kizárt, hanem a bűncselekmény puszta léte is.

Nézzük most meg az ügy a polgári jogi vetületét. A Mikó visszaadása sürgősségi kormányrendelettel, illetve azt kiegészítő kormányhatározattal történt. Magyarán: a bizottság nem adott vissza semmilyen kollégiumot, azt maga a jogszabály tette, hiszen tételesen szerepel annak mellékletében.  Amennyiben bárkiben felmerült volna korábban, hogy a Mikó visszaadása nem jogos, akkor a jogszabályt magát támadja meg közigazgatási bíróságon, semmiképp annak alkalmazóit. És nem hét évvel a jogszabály elfogadása után, hanem azonnal. De a polgári jogi vetületnek másik igen jelentős eleme az, hogy teljesen fölöslegesen elemzi bárki is, hogy a Mikó kollégiumnak korábban ki volt a tulajdonosa vagy vélt tulajdonosa: az 1990 utáni ingatlanvisszaadási és kártérítési joganyag Európaszerte arra az elvre épül, hogy annak adják vissza, akitől a kommunista rendszer elvette. Jelen esetben jogerős bírósági döntés szerint is a jogosult az Erdélyi Református Egyházkerület. Mindezek a részletek egyértelműen arra utalnak, hogy körülöttünk az egész bűnvádi történet erőltetetten fabrikált, alaptalan és egyetlen célja az időhúzás.

Éppen a fenti érvek miatt az egész nyomozati szakasz ideje alatt végig biztos voltam abban, hogy ezt az ügyet rövid idő alatt lezárja az ügyészség bűncselekmény hiánya miatt. Nem ez történt, és ebből csak azt a tanulságot lehet levonni, hogy sajnos az igazság szolgáltatása Romániában nem valószínűsíthető.

Morális tanulságok

Benedek Levente és Fejér Zoltán haragszik. Nem azért haragszik ez a két ember, mert a Mikó kollégium visszakerült az egyházkerület tulajdonába, hanem azért, mert a szintén Mikó vagyonhoz tartozó lakásaikat – amelyek, ismétlem, nem képezték a visszaadás tárgyát – nemsokára elveszíthetik. És ezért meg kell hurcoltatni három embert, akiknek amúgy soha semmi közük nem volt azokhoz a lakásokhoz.

Korábban elmondtam már, hogy a romániai szabadság 21 esztendeje még nem volt elegendő arra, hogy véglegesen feloldódjon a román-magyar évszázados vita, ezért a román igazságszolgáltatásnak csemege az, ha magyar ember panaszára magyar embert ítéltethet el. A magyar közösségnek viszont szégyene.

Nem véletlen, hogy ennek az ügynek a részleteit most csak én terítem a széles nyilvánosság elé. Az első restitúciós jogszabály 1997-ben történt papírra vetése óta az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatásának folyamatos harcosa voltam. Ez a folyamat legtöbbször millió akadályba ütközött, volt ezek között technikai, politikai és jogi akadály. Sokszor vádoltak engem is és az RMDSZ egészét is, hogy túl lassan halad a visszaszolgáltatás, netán azzal is, hogy nem foglalkozom kellő súllyal a feladattal. Ettől függetlenül köztudott, hogy az eddig összesen visszakerült közel ezer magyar egyházi ingatlan mindegyike fölött személyesen „bábáskodtam”, egyenként kellett néha érvelni, napirendre rakatni, kollégákat meggyőzni, a bizottság egyedüli magyar tagjaként.

Szeretném, ha ez a magyar közösség, amelynek erejét magam mögött tudva és annak szolgálatában dolgozom már hosszú évek óta, most meg fogja érezni azt az erőt, amivel rendelkezett 1990-ben egy gyertyával és egy könyvvel a kezében. Közösségünk jövője az iskoláinkon, a javainkon és saját hozzáállásunkon múlik. Ha ma bűnt követ el egy magyar ember azért, mert a jogok kiteljesedése és a közösség felemelkedése érdekében egyszerűen csak végzi a munkáját, akkor holnap lehet, hogy egy egész közösség lesz vétkes pusztán azért, mert létezik.

U.I.  Szeretnék itt is köszönetet mondani mindazoknak, akik támogatásukról biztosítottak. Köszönet Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesternek és a történelmi egyházaink sepsiszentgyörgyi lelkészeinek, akik a sajtótájékoztató előtt, alatt és után egyaránt kiálltak mellettem. Köszönet minden háromszéki és csíki polgárnak – de brassói barátaimnak is – akik a havazás ellenére kimentek a Mikó kollégium elé a gyertyás néma tüntetésre. Külön köszönet az RMDSZ vezetőségének állásfoglalásáért. Bízom benne, hogy ez a széles körű szolidaritás nem marad észrevétlen, ugyanakkor tovább erősíti majd közösségünk egységét.

Olyan sokszor hallottam én is, mások is ezt a nagyon leegyszerűsített véleménynyilvánítást az elmúlt években, hogy már dilemmában voltam: hogyan is írjam le. Aztán eszembe jutott egy választási kampány mozzanata. Valahol Alsórákoson járhattunk a karavánnal, amikor egy kapuban egy finoman fogalmazva nem túl józan atyánkfia visszaadta a kezembe az RMDSZ-szórólapot és a címben foglalt megjegyéssel az orromba vágta a kaput. Nem kellett sokáig várnom, hogy felócsúdjak, mert a következő pillanatban észrevettem ablakában a stilizált fenyőfát és szászjenő üzenetét. Nem akarom lenemecsekernőzni Szász Jenőt, de ahogy a nevét leírtam, az semmiben sem külöbözik az őt támogató atyafi címben idézett mondatától.

Azóta eltelt néhány év, még sokszor és sokan mondták – finomabban vagy indulatosabban – ugyanezt. És ritka kivétellel mindenkinek torkára fagyott a további vita, amikor rákérdeztem: jó, és akkor mi lesz?

És íme, Markó Béla nem indul egy újabb mandátumért. Ellenzői szájaíze szerint fogalmazva: lemondott. Nekem meg az a cinikus érzésem, hogy épp ezek az ellenzők vannak igencsak bajban, mert vágyuk teljesülésével – fejükben alternatíva hiányában – eltűnt a perspektíva. Hiszen nem az a lényeg, hogy jövőképekben, tervekben gondolkozzunk, hanem egyszerűen “markóbéla mongyonle”. Kit szidjunk ezután? Ki mondjon le ezután? Az istenért, valakinek mégiscsak le kell mondania holnapután is. Ennyi. Itt merül ki a virtus.

Igen, részben részrehajló vagyok. Markó Bélával – közvetlenül vagy közvetve – több, mint tizenöt éve dolgozom. Megismertem gondolkodásmódját, megtapasztaltam dícséretét és haragját, megláttam gyengeségeit, nyűgjeit is. Legalábbis azt hisszük mi, régi munkatársai. De minden részrehajlás ellenére elmondhatom, hogy véleményem szerint az 1989 utáni romániai magyar politikusok legkarizmatikusabb alakjai között marad. És természetesen ettől volt látszólag “személyre szabott” az RMDSZ, ahogy épp Tőkés László fogalmazott a szombati SZKT-t elemezve. Ebben én amúgy nem látok olyan jellegű problémát, mint amilyet ő lát, hisz az EMNT léte éppúgy Tőkés László személyes karizmájának függvénye. Megkockáztatnám azt is, hogy az EMNT esetében nyomatékosabban az, hisz én nehezen látok egy Tőkés László nélkül létezni tudó EMNT-t egy Markó Béla nélkül létezni tudó RMDSZ-szel szemben.

Markó Béla kétségtelenül összetartó erő az RMDSZ-ben. Nem vállalt platformtagságot, nem kötelezte el magát ideológiailag, regionálisan, vízszintesen vagy függőlegesen. De mindeközben elnökként egyidejűleg “ott volt” minden áramlatban, minden régióban, többségben és szórványban. Ezt a jellemvonást igencsak kevés elméleti vagy valós utódjelöltje mondhatja el magáról. Ez pedig az RMDSZ-nek egyensúlyt biztosított, tartást és határozottságot. Csak így alakulhatott ki a “szavatartó RMDSZ”, a “megbízható partner RMDSZ”, a “határozott és következetes RMDSZ” képe. Olyannyira, hogy amikor szükség volt rá, akár egy egész parlamentet is rendre lehessen utasítani (legutóbb lásd a tegnapi együttes ülésen a tanügyi törvényt ért vádak kapcsán).

Nos… Markó Béla 2011 március elsején nem az RMDSZ elnöke. Ki kell majd lemondjon március 2-án? Kiderül addig. De igencsak jó lenne, ha bárkinek a fejét is követelik egyesek március másodikán reggel, a követelők túllátnának a “mongyon le” momentumán. Visszaemlékszem, hogy egy kerekasztal-vitán Tusványoson 2009 nyarán arról beszéltünk, hogy képesek vagyunk-e közösen ugyanazt az államelnök-jelöltet támogatni. Akkor az volt a tét, hogy az EMNT fel tud-e zárkózni az RMDSZ jelöltjének támogatására. Szóba hoztam Kelemen Hunor akkor még csak valószínűsíthető jelölését, azzal a szándékkal, hogy érveljek az új RMDSZ arcok, egy új RMDSZ elit kialakulása mellett. És mégis meglepett, hogy bár semmiféle érdemi ellenvetést nem fejeztek ki a nem RMDSZ-es vitapartnereim, mégis érzékelhető fenntartásokkal kezelték Kelemen Hunor jelölését. És állítom, hogy mai napig is számos személyi kérdés hátráltatja a romániai magyar-magyar párbeszédet, miközben mindenki egy majdani nemzeti minimummal példálózik. Miközben – és itt teljesen igaza van Kelemen Hunornak, most már RMDSZ elnökjelölti minőségében – ez már régóta létezik. A továbblépéshez tudomásul kell vennünk, hogy nem lehet sem egyoldalú győztest, de egyoldalú hibást sem felmutatni vagy keresni, ha komolyan kívánjuk venni az egyetlen romániai magyar közösség létét.

Minden csatornán a tegnapi alkotmánybírósági döntés és annak következményeit csépelik, és nem ok nélkül. Két kérdés merül fel itt rögtön: politikai döntést hozott-e az alkotmánybíróság, és létezik-e még a PDL névre hallgató párt?

Vegyük sorra. Véleményem szerint az alkotmánybíróság egyértelműen túllépte az alkotmányos keretet, hiszen ezzel a döntésével hozzáad a 114-es cikkelyhez. Ebben a cikkelyben ugyanis az alkotmány négy bekezdésben tárgyalja a felelősségvállalás intézményét, ebből minket most csak az első három érdekel. Az első bekezdés a felelősségvállalás általános lehetőségét szabályozza, a második a felelősségvállalás utáni bizalmatlansági indítvánnyal való élés lehetőségét, a harmadik pedig a felelősségvállalás következményét. Sehol az alkotmányban nincs olyan szabály – de még utalás sem -, hogy egy törvénytervezet parlamenti vitájának elkezdése után kizárt a felelősségvállalás. Még akkor sem, ha esetleges kritikusok most azt mondják, hogy igen, de mégse lehet lábbal tiporni a hatalmi ágak szétválasztását, a parlamenti törvényhozás szuverenitását. Egyszerűen ennyit szabályoz az alkotmány, minden más értelmezés nem alkotmányszerű, maximum morális lehet. Mert persze, lehet arról tárgyalni, hogy egyáltalán a felelősségvállalás intézményének van-e jogossága, vagy kell-e léteznie sürgősségi kormányrendeleteknek. De ez egy másik vita, ettől még az adott alkotmányos keretek között az alkotmánybíróság nem dönthet olyan érvek mentén, hogy egy adott dolog jó-e, vagy sem, morális-e vagy sem. Ettől hívják úgy, ahogy hívják…

És akkor vegyük a másik kérdést, mert ez már pikánsabb… Vérző sebként érzem saját karrierem 2006-os tapasztalatát, amikor a szenátus elutasította a kisebbségi törvénytervezetet. Ez kirobbantott egy koalíciós vitát, melynek nyomán a PD is aláírója volt egy olyan megállapodásnak, amely arról szólt, hogy a képviselőház majd elfogadja azt a kormány által benyújtott formában. És persze került egy Valeriu Tabara (akiről mindenki tudja, honnan érkezett a PD-be), és rögtön meghalt minden. Akkor se létezett körömfeketényi szolidaritás, kohézió, egyenes beszéd a Demokrata Pártban, ahogy most se létezik. Egy ilyen szedett-vedett pártban nem is lehet, mikor egyik része az PDSR felbomlásából áll, másik része a PUNR, Vatra és más kihúnyt alakulat figuráiból, majd később a PRM-ből, PSD-ből vagy máshonnan kiszakadtakból verődött össze. Nem lehet egy ilyen szervezetben tiszta beszédet és szavatartást követelni, különösen akkor nem, ha erre az amalgámra rátevődnek egyéni és csoportos gazdasági érdekek. Tudom, hogy most belőlem részben a harag, részben a nagyon sokadik csalódás beszél. Sokan most akár mondhatnák is, hogy nem demokratikus dolog elfojtani egy párton belül a véleményeket. De itt messze nem arról van szó! Létezik egy pártok közötti megállapodás, és létezik ennek a megállapodásnak egy vállalási része is, amit kormányprogramnak hívnak. Ennek a betartása vagy be nem tartása nem az egyéni ambíciók, a vélemények szabad kinyilvánításának kérdése. Egy párt felelőssége az azt alkotó személyek közös felelőssége. Akkor is, ha talán holnap épp a “másik” vélemény diadalmaskodik a párton belül.

És nem tudom, hogy paranoiás vagyok-e, de félek attól, hogy a kisebbségi törvény képviselőházi eltemetéséért felelős Tabara sem volt véletlen, ahogy most a szenátusban Hardau sem az…